Sziasztok! Itt is van a harmadik fejezet! Ennek nem tudtunk címet adni, úgyhogy várjuk az ötleteiteket kommentben!
III
Reed Hobbs
Ma is
hamarabb végeztem, mint Masonék, ők eléggé beszívták azzal az angoltanárral,
aki néha fél órákat is ráhúzott az előadásaira. Csak álltam ott, zsebre dugott
kézzel a falnak dőlve. Kicsúsztattam a mobilomat a zsebemből és ránéztem az
órára. Hát ez nem lesz rövid. Még mindig maradt 5 perc a normál kicsöngetésig.
Sajnos Annie már egy órája hazament. A fél óra mégis hamarabb telt el, mint
gondoltam volna, mikor felnéztem Mason és Aaron alakját vettem ki a tömegben,
míg Trey épp most fordult be a folyosó végén. Integetett és pont olyan arcot
vágott, mint mikor először találkoztunk az oviban. Emlékszem, Masonnel kezdtem
el először barátkozni, pontosabban ő kezdett el velem, de ez igazából
lényegtelen. Masonnal viszont Aaron is együtt járt, aki mint egy kiskacsa,
követte Mason mindenhová. Az elején idegbajt kaptam tőle, mert annak ellenére,
hogy mindig velünk játszott, mindig olyan zárkózott maradt, amit én sose tudtam
megérteni. Aztán pár héttel később érkezett egy új gyerek a csoportunkba. Ő
volt Trey, aki folyton az agyunkra ment, ahogyan azóta is, de mégis, mi négyen
elválaszthatatlanok voltunk. Trey hülyeségei talán még hiányoznának is.
Közben
mindhárman odaértek elém és minden jelzés nélkül egyszerre indultunk el a
kijárat felé. (valaki beleboxolt a vállába.
– Akkor holnap! – köszöntünk szinte egyszerre
Kaynek, aki mint minden nap, ma is ránk akart akaszkodni hazafele. Szememet
forgatva néztem a fiúkra, miközben kiléptünk a sulikapun.
– Te, ezt a srácot alig lehet lekoptatni –
sóhajtottam drámaian. (azért elég könnyen sikerült lerázniuk! most!!!!)
– Tudod, hogy a nagyanyjával él – próbálta
védeni a srácot Mason. – Én se szívesen lógnék azzal a boszorkánnyal.
– Jó vicc – köhögtem az elfojtott nevetéstől.
– Ha már a boszorkányoknál tartunk, tudsz
valamit a Gyűlésről? – kérdezett Trey.
– Tudjátok, hogy még én se tudom, mi lesz.
– Még. De talán nemsokára meglátod. Nem hiszem el, hogy nem is
vagy büszke a képességedre. Mikor apám… – kezdte szokásos monológját Trey.
– Ezt mintha már mesélted volna – akartam
leállítani, nehogy az egész életét elmesélje attól kezdve, hogy megszületett.
De nem hagyta abba.
– Szóval mikor apámnak meséltem egyik éjjel,
hogy látomásod volt…
– Elismerően bólogatott, mi? – Ugyanis mindig
azt csinálja. Már amikor hallja egyáltalán, amit a fia mond. Mr. Danvers
ugyanis félig süket. Ennek ellenére mindannyiunk szemében elismert boszorkány,
hiszen ő az egyetlen közülünk, aki járt az ellenség területein és túlélte.
– Igen, bólogatott – folytatta Trey, mintha
meg se hallotta volna az iróniát a hangomban.
– Te veled meg mi van, Aaron? Senkihez se
szóltál egész nap.
– Családi zűrök, hagyjad – súgta oda Mason,
és hogy nyomatékosítsa szavait, oldalba is lökött.
– Csak nem történt valami, amiről lemaradtam?
– Trey is halkabbra fogta a hangját, aminek nem sok értelme volt, ugyanis Aaron egy centire sétált tőle.
– Apám felfedte a valódi énjét anyám előtt. –
Aaron hangja szokatlanul reszelős volt.
– És… – próbált Trey belekezdeni valamibe, de
Aaron folytatta.
– Elhagyott minket. – Értetlen arcainkat
látva hozzátette. – Lelépett. Fogta a cuccait és csak úgy elment…
– Csak úgy? Lelépett? Egyáltalán, hogy lehet,
hogy ennyi évig sikerült titokban tartania? – Hármunk közül Trey fogta fel
leghamarabb a hallottakat.
– Nagyon sajnálom. De… biztos visszajön
hamarosan – próbált valami bíztatóval előállni Mason.
– Ezek után nem hinném.
Sosem
volt valami nagy tapasztalatom abban, hogyan rángassak ki embereket a depresszióból,
úgyhogy ezt inkább lepasszolom Masonnek.
Szinte fel sem tűnt, hogy az aszfalt
földútra váltott a lábam alatt és az út belevezetett minket az erdőbe. Lassan
oda is érünk a régi Hubbard házhoz.
A ház
Mason öröksége volt. A nagyapja tavaly halt meg, és az egész birtokát rá
hagyta. Bár az örökségből csak a házat lehet használni; a kert kész káosz volt.
Mason
ment elöl, legutoljára én léptem át a küszöböt és odamentem a kanapéhoz, aminek
háttámlájára akkora már Trey és Aaron telepedett. Leültem én is – a többiekkel
ellentétben én a kanapénak arra a részére, ahova a normálisak szoktak és
bekapcsolódtam a „városi nő–egylet eheti találkozójába”.
– Apám az utóbbi hónapokban eléggé… furcsán
viselkedett otthon. Velem is, pedig mindenbe be vagyok avatva. Mintha
elhallgatna valamit vagy nem is tudom. Sokszor olyan zavart volt, és nem
lehetett vele mit kezdeni. Aztán tegnap este valami elpattant kettejük között.
Egyáltalán nem volt komoly, de apám nem tudta féken tartani az erejét. És hát…
szépen bemutatkozott anyának…
– Mégis mi lehet az, amit előled is titkol? –
kérdeztem, csak hogy érezze, valamennyire képben vagyok.
– Fogalmam sincs… Ezen agyaltam egész nap.
– És mi van akkor, ha van valami kapcsolat
Aaron apja és a hétvégi Gyűlés között? – vetette fel Trey.
Na remek, megint témánál vagyunk.
Közben
Mason egy–egy pohárral a kezében visszatért a konyhából, majd leült mellém.
Trey pedig csak folytatta az elméleteit:
– Ha jól számoltam, a mostani hétvége nem
esik bele a megszokott Gyűlési időpontokba. Ezek szerint valami halaszthatatlan
lesz az asztalon. Vagy talán valami beavatási szertartás lesz az elsőgyűléses
Látóknak – találgatott Trey, amiből rájöttem, hogy a Látók semmilyen infót nem
szivárogtatnak ki az összejöveteleikről, különben Trey már rég minden részletet
tudna. – Ezek a rohadt könyvek nem írnak semmit! – Sétált oda Mason nagyapjának
könyvespolcához.
Az évtizedek vagy talán évszázadok alatt
összegyűjtött kötetek mindegyike megfordult már Trey kezében. Csapatunkban ő
volt az, aki mindent kikutatott a fajunkról. Persze minket is tanítottak eleget
a szüleink, de Trey extra tudása gyakran jól jött. És egyben gyakran az
őrületbe is kergetett.
– Örömmel kölcsönadom a látomásaimat és akkor
elhúzhatsz te a Gyűlésre – szóltam oda neki. Trey egyszer kifejtette, hogy ölni
tudna a képességemért, de jó lenne, ha ezt nem hajtaná be rajtam. Én már
kevésbé élvezem, ha képek megállíthatatlan sora veszi át felettem az
irányítást.
Mostanra Aaron melankóliája Masonre is
átragadt, ő is csak bámulta a dohányzóasztalt és az asztallapon csúsztatgatta a
kiürült poharát.
– Obscurumok! – mormogta halkan Trey, mire
mindhárman felkaptuk a fejünket, mintha igazából felordított volna és zakkant
barátunkra néztünk. – Miért? Mondjátok, hogy hülye vagyok, de attól még ők az
egyetlen tabu mostanában a szüleinknél.
– Hülye vagy – mondtam, mire Aaron szája
sarka fölfele mozdult. Igazából nem volt mosolynak nevezhető, de legalább
ígéretes kezdete a csapat rehabilitációjának.
– Nem gondolom, hogy bármi lenne velük –
mondta Mason szokásos higgadtságával. Én még vártam, hogy Trey valami értelmet
is tegyen az előbbi kijelentésébe.
– Figyeljetek: ugye Mr. Walcott Aaront
kiskora óta mindenbe beavatta és varázsolgatott vele, meg ilyesmi. Erre most
itt van valami, amit mégis titkol. Ez
csak fontos lehet!
– Kössz a segítséget, Trey, de erre már én is
rájöttem.
– Különben nem titkolná… – mondtam ki az
egyértelműt magam elé meredve.
– És? ... – Mi és? Nem értettem, Trey hova akar kilyukadni. – Amik fontosak az
életünkben azok az obscurumok. Fogadjunk, Reed, hogy hétvégén a Látótanács tőlük
fog zengeni.
– Fogadni akarsz?
– Igen. Egy láda sör?
– Egy láda sör. – Fogtunk kezet.
d
– Találd ki, ki vagyok! - ugrott valaki a
nyakamba, majdnem ledöntve a lábamról.
– Csak nem? Hu, nagyon nehéz… Laura biztos
nem lehetsz – válaszoltam neki, mire ő lemászott a hátamról, de a szemem elől
még mindig nem vette el a kezeit.
– Te kedves ismeretlen, elárulod, hogy hová
viszel? – kérdeztem tovább játszva a játékot.
– Elrabollak…
– Ezt nem kellett volna elárulnod, édes –
hallottam Mason hangját. Ezek szerint a
többiek is itt vannak.
– Mindjárt ott vagyunk. – Vezetett végig a sulifolyosón,
ki az ajtón át, a parkolóba. Ott arrafelé indultunk, amerre Aaron rendszeresen
parkol.
– Na, jó, kedves szülinapos, kinyithatod a
szemed.
– Talán ha elvennéd a kezed…
Mikor elvette, a kinti világosság
majdnem kiégette a szemem, mire visszanyertem a látásom, Aaron a kocsijából egy
nagy téglalap alakú kartondobozt halászott elő és a kezembe nyomta.
– Sok sikert. – Aki nem köztünk nőtt fel, nem
érthette meg ezt a furcsa szülinapi köszöntést, de nekem bőven elég, hogy én
értem.
Kinyitottam
a dobozt, és egy zöld szövetet találtam benne, furcsa anyag és egyéb
papírfecnikkel egybekomponálva, amik a közös élményeink egy–egy darabját
jelentették. A köpenyhez egy nagy csuklyarész is tartozott, amiben száz, hogy
úgy fogok kinézni a hétvégén, mint valami szektás.
– Remélem, tetszik, kis szülinaposunk. Nem
kevés esténkbe telt Lauraval, amíg összeférceltük a Gyűlés–köpenyed. – Nyomott
Annie egy szülinapi csókot a számra.
– Ha
nem haragszotok – csókoltam vissza. – Most nem próbálnám fel az egész iskola
előtt. Bár tudom, hogy hihetetlenül jól állna, de valahogy az az érzésem, a
vége az lenne, hogy elzárnának egy külön kis gumiszobába.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése