KIMARADÁSOK

Sziasztok!

 Mostanában nem mindig tudjuk feltölteni az újabb fejezeteket hetente, mivel folyamatosan javítgatunk rajtuk! Ezt viszont hamarosan befejezzük, még max 1 hét, és akkor jönnek majd a javított verziók + van pár új jelenet is pár fejezetben. Sőt írtunk egy teljesen új fejezetet, melynek főszereplője Ben...

Ezek és még egy pár dolog érkezik a jövő héten! Addig nézegessétek a weboldalunknat: http://www.oh-vampires.hu

V folytatás

Sziasztok kedves olvasóink!

Most, hogy köszönthettük a 200. látogatónkat, közzétesszük az V. fejezet folytatását.

Egyébként ismét csiszolgatás folyik az egész sztorin, úgyhogy lehet, hogy a következő fejezet késik egy picit. Nemsokára a javított verzió javított verziója is felkerül, ezért aki még nem olvasta az első fejezeteket, majd tegye meg és csatlakozzon bele a történetbe. :)
Kellemes perceket az olvasáshoz!

Wildes

V

EGY CSÓK, AMI MEGVÁLTOZTAT

folytatás 

Reed Hobbs

           Szitkozódva keltem át a nyirkos köveken. A cipőm és a nadrágom jobb szára is víz és sár keverékének nyomait viselte. A vízszint az elmúlt hetekben megemelkedett és ma hajnalban köd is ellepte a várost, ami miatt még a magam elé emelt tenyeremet se láttam fél méternél távolabbról. A túlsó part vonalait meg még annál inkább nem lehetett kivenni, pedig egyáltalán nincsenek messze. A kikötő patkó alakja miatt mindössze három-négyszáz méter van köztük. Idefele jövet elsétáltam az épp lerakodó halárusok mellett, a halak ismerős illata a városnak ezt a részét teljesen betöltötte.

A magammal hozott chipseszacskó kicsúszott a kezemből és a sáros földön landolt, mikor egy utolsó ugrással átkeltem a földnyelvre, amire már senki se jár ki a lakók közül, mert dagálykor - mint most is - szinte ellepi a víz. Mi meg nem is találhattunk kellemesebb helyet az összejövetelekre. Itt többnyire magunk lehettünk, kivéve, mikor egy-egy romantikázó pár a napfelkeltét nézi.

Fölhúztam a pulcsim ujját, az órámra néztem és konstatáltam, hogy még csak hajnali öt van. Kicsit még korán vagyok, még egyikük se lesz a megbeszélt helyen.

     Tévedtem. Aaron ült háttal nekem az egyik lapos sziklán közel a vízhez, szinte mozdulatlanul. Testtartásából egyből látszott, hogy a jókedv, ami az előző hetekben jellemző volt rá, elpárolgott.

A nadrágom zsebébe süllyesztettem a kezeimet, mivel itt már nem kellett egyensúlyozni a sziklákon, és elindultam felé.

   - Mi ez a hullaház itt? - kérdeztem és ledőltem mellé, mintha napozni készülődnék, pedig még egyetlen kóbor fénysugár sem szűrődött át a szürke ködön.

   - Reed… szia - köszönt rám, de ennél több reakciót nem tudtam kierőltetni belőle. Még mindig tetettem, hogy nem érdekel, miért szenved, mikor léptek cuppogós zaját hallottam. Valaki közelített, majd pár másodperc múlva megállt előttem, leárnyékolva azt a nagy semmit, ami sütötte az arcom.

   - Hé, helló! - köszöntem Masonnek, és még félig fekve megráztam a felém nyújtott kezét.

   - Aaron - szólította meg az önsajnálatba belemerült srácot Mason.

   - Jó kis buli volt tegnap Lauránál, mi? - kérdeztem.

   - Ja, csak szegény az elején totál ki volt bukva a szendvicsek miatt, de hála az égnek aztán már lenyugodott a drága, mikor Aaron és Nina elintézték a dolgot.

   - Tényleg… Nináról szólva... mi volt az a kis jelenet a teraszon??? - kérdeztem, mire Aaron értetlenül nézett rám, de nem válaszolt. Majd a part felé fordult és egy időre csend állt be közénk.

   - Mégis miről beszélsz? - vont kérdőre engem Mason. Aaron közbevágott, mielőtt bármit is felelhettem volna:

   - Honnan tudsz te bármit is? - Fordult vissza felénk.

   - Pont arra jártam. - feleltem nemtörődömséget tettetve. Egyszerűen feltűnt a srác, ahogy egy pokróccal mászkál…

   - Valaki elmondaná, hogy miről beszéltek?

   - Csók csattant a két szerelmes gerle között. - Vettem elő a költői énem egy színpadias mozdulat kíséretében.

   - Nina és te? Gratulálok, haver. - Emelte pacsiért a kezét Mason, de Aaron nem viszonozta.

   - Nincs miért.

   - Ugyanis a mi kis Adoniszunk faképnél hagyta a csajt - folytattam a drámai elbeszélést, bár érzetem, hogy ezzel túl messzire mentem.

   - És azóta nem is beszéltetek, gondolom… - tippelt Mason, és egy gyilkos tekintetet lövellt felém.

Aaron csak ingatta a fejét.

   - És… elárulod, miért? Mármint miért hagytad ott - kérdeztem most én.

   - Nem működne. Vele nem - sóhajtott. - Hiszen ember.

   - Ember? Miért te talán nem vagy az? - Vontam fel fél szemöldököm. - Nem vagyunk valami átkozott élőhalottak, Aaron! És nézz már ránk: Mason Lauraval tökéletesen megvan, és ugyanez igaz Anniere és rám is.

   - És az eszedbe sem jutott, hogy nem köthetjük mindenki orrára, hogy mik vagyunk?! Nina csak egy lány. Nem mondhatom el neki, mert nem értene meg. - Ebben ő maga sem volt biztos, ezt tisztán láttam rajta.

Trey hangos „helloooja” szakította félbe kínossá vált beszélgetésünket. Még nem is volt közel, de a sziklák már úgy visszaverték a hangját, mintha közvetlenül a fülembe ordított volna. Hátrafordultam és már meg is láttam közeledő alakját.

   - Cső!  - köszönt megint, aztán futni kezdett felénk, mert meglátta a chipseszacsit, amit a kőre tettem magam mellé.

           Mindössze negyed óra kellett ahhoz, hogy megérkezzünk a témához, ami Treyt tekervényes gondolkodásra, Masont hallgatásra, engem pedig unatkozásra kényszerített. Aaron meg maradt a mostanra szokásos semlegességénél.

Egy rövid elmélkedés után Trey megszólalt:

   - Lehet, hogy valami irtózatos dolgot fognak közölni a mostani Gyűlésen? - kérdezte, leginkább saját magától.

   - Mint például? - horkantam közbe.

   - Mondjuk.. hogy feladjuk a harcot vagy hogy…

   - Na nem, arról nem dönthetnek egymaguk. Csak azért mert látomásaik vannak - és ezt ne vedd sértésnek, Reed - nem mindentudók. - A mindig nyugodt Mason most mintha ellene irányuló merényletnek vette volna az ötletet. Lehet, hogy ennek köze van ahhoz, hogy az ősei már igen korán bekapcsolódtak az obscurumok elleni harcokba.

   - Álljj, mi a francért adnánk föl, amikor nyerésben állunk? - böktem ki.

   - Honnan veszed, hogy nyerésre állunk? - vágott vissza Mason.

   - Jó, oké. Kissé túloztam. Sehogy sem állunk. Mondhatni semlegesen, de akkor is. Egyébként Masonnek igaza van: nem vagyunk mindentudók.

   - Hogy van ez? Nem csak a Tanács beszél, ugye? - váltott témát Trey. - Azért adnak a ti szavatokra is, nem? - faggatott tovább.

   - Igen, kikérdeztek minket - adtam meg a választ. - Hogy mit tudunk róluk és, hogy láttunk-e valamit. Még mindig fogalmam sincs, hogy mit akarnak kideríteni.

     Az idő kezdett kitisztulni és a hajósok is megérkeztek a kikötőbe. Sokan kötnek ki ilyenkor hajnalban, és csak este mennek haza, többen a szomszédos városba, Rockportba is. A két város között a hajó kocsiként is megfelel.

Trey arcán láttam, hogy elgondolkozik a következő kérdésén, mielőtt feltenné. Várakozón néztem rá.

   - A szüleink ugye még mindig nem árulnak el semmit. Ami azt jelenti… hogy… - Imádtam Trey következtetéseit. Semmi logika nem volt bennük és mégis a végén mindenben neki van igaza. - Nekünk is közünk van hozzá. Különben elmondanák, nem? - ránk nézett, hogy felmérje, hogy reagálunk. Erre még Aaron is felkapta a fejét, akiről már rég azt hittem, elvesztettük, de most tágra nyílt szemekkel bámult Treyre és megszólalt:

   - Mégis mi közünk lenne nekünk hozzá? - A nekünk szót erősen kihangsúlyozta. Aaronnek igaza volt: mi semmit sem csináltunk, ami miatt a Látók ennyit ügyködnének.

   - Nem konkrétan rád, Masonre és Reedre gondoltam, Aaron - vágott vissza Trey. - És nem is magamra. - Hát még szerencse... - Hanem arra, hogy az egész fiatal boszorkánygenerációval van valami. Valami… baj. - Néha az az érzésem, hogy Trey nálam ezerszer több látóképességgel volt megáldva. - Ne mondd, Reed, hogy nem láttál semmit, amióta a Gyűlésre mentél. Az már több mint egy hónapja volt.

Mi az, most még felelősségre is vonnak? Remek.

                - De éppenséggel igen, de azt hiszem semmi fontos. - A frászt nem. Láttam egy kastélyt, feketét és sikamlósat, mint a mocsár. Én valahol az égben voltam, mintha lebegnék. Mindent fölülről láttam: az egész hóval takart hegyláncot, a benne terpeszkedő tavat és a kastélyt. Egyre közelebb kerültem a tornyokhoz, láttam, hogy különböző magasságokban erkélyeket alakítottak ki rajtuk. Aztán a következő pillanatban egyszerre ezernyi obscurum szállt ki a kastélyból, denevérszárnyukon megcsillant a lemenő, vérvörös Nap fénye.

V - EGY CSÓK, AMI MEGVÁLTOZTAT

Sziasztok! Mostanában nagyon sokan nézegetik az oldalt, aminek mi nagyon örülünk, ezért úgy döntöttünk ki is rakjuk a következő fejezetet. Illetve annak egy részét...nagyon hosszú fejezet lett, ezért most csak az egyik felét rakjuk ki, a másikat majd pár nap múlva! Reméljük tetszik, írjatok megjégyzést!!!

V

EGY CSÓK, AMI MEGVÁLTOZTAT

Nina Carter

           Annie ágyán ültem hatalmas ruhakupacok között és vártam, hogy a ruhaosztag végre kiválassza a megfelelő partyszerelést. Annie fiúsabb ruháit mostanában csillámos toppokra és szűk szoknyákra cserélte. Őszintén megvallva, egyáltalán nem álltak neki jól. És egyébként is csak azért változtatott a stílusán, mert nem tetszett neki, hogy a kapcsolatuk Reeddel kezdett komolyabbra fordulni. Újra akarta a „kezdeti fellángolást” és mindent meg is tett annak érdekében, hogy ez feltűnjön Reednek is. Akin viszont inkább az látszott, hogy örül a jelenlegi felállásnak.

A furcsa selymes tapintású ágyneműhuzaton húzogattam az ujjamat, mintákat rajzolva az anyagba és megint a szemközti falon kattogó órára néztem.

Két perccel mozdult arrébb a kismutató. Ekkor végre az egész lánycsapat rábólintott arra a göncre, amiben Annie kilépett a gardróbból, majd szanaszét hagyva az összes ruhát leszáguldottak a lépcsőn és sürgettek, mintha nem rájuk kellett volna várnom háromnegyed órát. Annak ellenére, hogy így hirtelen siethetnékük támadt, én voltam az első, aki kilépett az ajtón az esőbe. Sajnáltam Laurát, hogy pont a buli estéjén zuhog, el sem tudtam képzelni, hogy fog ennyi ember elférni a házukban. Már épp azt mérlegeltem, mit vesztenék, ha nem mennék el, mikor megcsörrent a mobilom és a képernyőn Laura fotója tűnt fel.

   - Hol vagytok már? - szólt bele idegesen a telefonba.

   - Szia, Laura - köszöntem, hogy legyen egy kis ideje lenyugodni. - Jövünk már csak a barátnőidnek muszáj volt kétszáz ruhát felpróbálni.

   - Igen, ismerem Annie-t - sóhajtott röviden, majd folytatta. - Csak úgy örültem volna, ha ma este nem játssza el ezt. Már mindenki itt van - tette hozzá.

   - Mindenki?

   - Ahamm - mondta és letette a telefont.

     Tisztában voltam vele, hogy Laura mindenkiébe Aaron is beletartozik. Így hogy ő is ott lesz, már nem is merül fel bennem, hogy ne menjek el…

Két kocsival mentünk, én egyedül, míg a lányok hatan bezsúfolódtak Annie szüleinek furgonjába. Megvártam, hogy lekormányozza a kocsit a feljáróról, aztán én is kihajtottam az utcára és Laura háza felé vettem az irányt.

A buli helyszíne elég messze volt Annie-éktól. Már majdnem kiértünk a városból, pedig én először úgy képzetem, Laura a belső részen lakik valahol, egy hasonlóan sablonos házban, mint Annie-ék vagy akár mi.

Benyomtam a rádiót, hogy hallgassak valami zenét, de természetesen egész óra volt, így a híreket bemondó nő förtelmes hangsúlyozását kellett hallgatnom, míg Annie meg nem állt Lauráék hatalmas háza előtt.

Az épület még szakadó esőben is szép volt, fehér falai kitűntek a szürke háttérből, amit a borult ég festett mögé. Rendkívül elegáns, harminc perces késéssel toppantunk be.

A bel tér is hasonlóan szépre sikeredett, Laura szülei jó ízléssel voltak megáldva annak ellenére, hogy az apja a kikötőben dolgozott, anyja pedig tanár volt. A nappalit galériás megoldással nagyították meg, ahol most a magukhoz képest színes és csillogó ruhákat viselő sulis társaim beszélgettek. A szoba hátuljánál több hangfal volt egymás mellé állítva, Laura bátyja, egy magas, csupa feketébe öltözött srác feküdt mellettük és kapcsolta össze a vezetékeket. Mikor végzett, feltápászkodott és széles mosollyal az arcán max hangerőre csavarta a zenét. Egy perc sem kellettek ahhoz, hogy az emeletről elkezdjenek leszivárogni az emberek. A szoba egyszer csak elsötétült és éles neonfények vették át a mennyezeti lámpák szerepét. Felnéztem, mire egy fénycsóva megvakított egy pillanatra. Aztán mikor a fények arrébb vonultak, láttam meg a kristály diszkó gömböt, amiről Laura annyit áradozott. Az apjával cseréltette le a csillárt, hogy ezt fellógathassa. De megérte, ezzel az egy lépéssel máris közelebb került ahhoz, hogy a buli igazi party legyen. Persze az nem segített, hogy a dj-nek kikiáltott srác olyan számokat kevert be, amiket több éve nem hallgat ember.

     Azon kaptam magam, hogy én még mindig az ajtóban állok. A többieket a táncoló tömeg közepén pillantottam meg egy nagy körben, hangosan vihogtak és összevissza lóbálták a lábukat. Nekem egyrészt nem volt kedvem béna körtáncot járni, másrészt nem akartam tönkrevágni a magas sarkúm, ezért úgy döntöttem, inkább felkeresem a házigazdát. A „táncparkett” körül összenyomakodott tömegen átvezető utam a konyháig nem volt épp egyszerű, főleg, hogy közben minden ismerős csajjal le kellett állnom csacsogni egy mondatra. Ez szintén nem volt ínyemre, így nem volt könnyű átvedlenem az új önmagammá, aki már kedveli az ittenieket.

Végül átértem a közvetlenül a nappaliból nyíló konyhába, ahol egyedül Laurat találtam, aki az étteremből rendelt szendvicseket babusgatta.

   - Mondtam, hogy extra uborkát kérj rá - léptem oda hozzá, ő két puszit nyomott az arcomra köszönésképp és visszafordult a szendvicsekhez.

   - Nem az uborka a baj. Vagyis az is… De ezek olyanok, mintha már ezer éve az étterem konyhájában poshadtak volna.

   - Azért nem olyan vészes a helyzet - próbáltam megnyugtatni és levettem egy sonkás-sajtost a tálcáról. - Tényleg nem rossz - mondtam az első harapás után.

   - Nyeld le, és aztán beszélj! A tesóm szerint, ahogy lenyeled, hányingered lesz tőle.

Lenyeltem a falatot.

   - Tényleg. Igaza volt a bátyádnak… - öklendeztem, és a legrövidebb úton igyekeztem átvágni magam a mosdó felé.

           Mikor kifelé jövet kivágtam a fürdőszobaajtót, azt sikeresen nekicsaptam valaki hátának. erre a srác megfordult. Én hülye… A nagy szendvicskóstolásban el is felejtkeztem arról, miért is vagyok itt.

   - Szia, Nina - köszönt Aaron, a szívem meg furcsa ritmusban dobbant, ahogy kimondta a nevem.

   - Bocsi, nem akartam így neked vágni. - Mutattam az ajtó felé.

   - Semmi baj - mondta kedvesen, majd a következő pillanatban megragadta a karomat és belökött egy rohanó idióta elöl a galériára felvezető lépcső alá. - Ahogy látod, nekik nem most kezdődött a buli - mosolyodott el és én nagyon örültem, hogy nem csak hogy eljött, de még jó kedve is van ma este. - Laurával minden oké? - kérdezte. - Miután beengedett mindenkit, eltűnt a konyhában.

   - Ömm, persze csak a szendvicsek nem éppen ehetőek. - A gondolatra ismét felfordult a gyomrom. - Azokon kívül nincs mit adni a vendégeknek.

   - Mindjárt beszélek vele. Elugorhatnánk a pizzázóba - tanácsolta és el is indult a konyha felé. Én követtem és beérve az étkezőbe Laurát pont úgy találtam, ahogy otthagytam. Szinte láttam, ahogy a könnycseppjei lecsöppennek a romlott kenyérkupacra. A legkisebb problémától is, ami adódhatott, teljesen elszállt minden lélekjelenléte. Annyit készült erre a bulira, hogy nem is hibáztattam érte.

   - Figyelj, Laura, szívesen hozunk pár pizzát a Rosa’s-ból - ajánlotta fel Aaron csüggedt barátnőnknek.

   - Megtennéd? - Laura hangjába egy pillanat alatt visszatért a remény. - Akkor adok pénzt.

   - Majd utólag megadod, a kintiek már éheznek - húzódott megint mosolyra a szája. Már most imádom a mai estét…

Elindult kifelé a helyiségből én pedig maradtam a pultnak támaszkodva. - Te nem jössz? - Fordult vissza és egyenesen rám nézett. Egy pillanatra leblokkoltam, de aztán ezt feleltem:

   - De, jövök, egy pillanat, csak hozom a kabátom.

           Amikor kiléptem az ajtón, muszáj volt felrántanom a kapucnit a fejemre, nehogy a nedves cseppektől a hajam elveszítse az egyenességet, amit másfél óra szenvedéssel vasaltam bele. Kimentem a kertkapun és balra, majd jobbra néztem, hogy átkeljek az úton Aaron autójához. Megkerültem a kocsit és kissé túl nagy erővel csuktam be az ajtót, aminek tudtam, mint minden srác, Aaron sem örül.

   - Voltál már a Rosa’sban? - kérdezte, miután felberregtette a motort és ráhajtott az útra.

   - Még nem - válaszoltam.  

   - Pedig jó hely. - Kis szünetet tartott. - Én legalábbis szeretem.

Vártam, hogy a közénk telepedő csend megszakadjon, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Mikor igent mondtam a pizzahozatalra, nem egészen tudtam, mire vállalkozom. Aaron zavarba hozott, ilyen még egy fiúval sem történt velem. De őt valahogy nem zavarta a csend, és pár perc múlva én is rájöttem, hogy nem kéne úgy stresszelnem magam.

Máris az út végén voltunk, ahol a piros lámpánál kígyózó hosszú kocsisort lehagyva, Aaron besorolt a balra tartó sávba, majd behajtott a pizzázó parkolójába.

     A piros neonfelirat és mellette egy szelet neon-pizza hirdette, hogy jó helyen járunk.  Viszonylag nagy épület volt, ahogy így elsőre felmértem, a bejárat felőli oldal a szokásos pizzázókhoz hasonlított, a bal oldali falat, ahol leparkoltunk, fehéren hagyták, hívogató vásznat készítve a graffitiseknek, akik látszólag sokszor néztek erre.

Kiszálltunk és a bejárat felé indultunk, majd beérve rögtön le is raktam a csöpögő kabátomat. Aaron csak egy kapucnis pulcsit viselt, amiből mostanra már csavarni lehetett volna a vizet. Megálltunk a pultnál egy kávét kortyolgató idősebb nő mellett és vártuk, hogy az egyetlen pincér, aki úgy rohangált az asztalok között, mint a mérgezett egér, visszaérkezzen. Furcsálltam, hogy csak egyedül van; annál nagyobbnak tűnt ez a hely.

A kétszárnyú lengőajtón keresztül beloholt a konyhába, leadta a négyasztalnyi rendelést, majd visszatérve a pult mögé, már meg is szólított minket:

   - Sziasztok! Szia, Aaron. - Fogtak kezet. - Rég néztél be hozzánk. Miben segíthetek? - mielőtt Aaron egy szót is szólt volna, a srác már elsietett az egyik társasághoz. Ott is felvette a rendelést és bocsánatkérő arccal sietett vissza hozzánk. A srác kb három vagy négy évvel lehetett idősebb nálunk, de már most tapasztalt pincérnek bizonyult. Jobban megnéztem az arcát: fekete tüsi haját két oldalt felborotválta, fülében fülbevaló lógott, szemöldökébe és alsó ajkába egy-egy piercinget lövetett. Ha nem mosolygott volna olyan kedvesen, utcai bandatagnak nézem.

   - Életem legrosszabb estéje ez - sóhajtott drámaian. - Charlie ma nincs műszakban… de mondjátok csak, mit adhatok?

   - 14 sajtos-sonkás, 4 hawaii és 2 csípős lesz. - Ahogy Aaron elkezdte sorolni az adagokat, a srác szeme elkerekedett. - Ja, és ha van, akkor három salátát is hozz ki! - kiáltott a raktár felé induló pincér után - legalábbis feltételezem, hogy afelé indult.

   - Mégis hová készülnek ezek? - mormogta magában a srác, de gondolom azért nem bánta annyira, hogy ennyit szakíthat egy körből.

Aaron „parancsára” visszamentem a kocsihoz, mert elég sok időre volt szükség, amíg elkészítették a megrendelt pizzákat. Miután már egy ideje csendben ültem, nekiálltam átkutatni Aaron autóját. Fél óra elteltével sem találtam semmit, amiből többet tudhatok meg róla, végül feladtam a keresést. Kicsit később nyílt a hátsó bejárat, először Aaron jelent meg, majd Sol is kilépett - mint kiderült, így hívják a srácot - és a pizzásdobozokkal megrakott fehér kis kocsit egyenesen a csomagtartóhoz tolta. Miután bepakoltak mindent, Aaron beszállt mellém, Sol pedig az én oldalamra jött és intett az ablaknál, hogy húzzam le. Még mindig nem lehetett letörölni az arcáról azt a helyes és csintalan mosolyt. Megtettem, amit kért ő pedig az ajtóra könyökölt és ezt mondta:

   - Örülök, hogy megismerhettelek, Nina! - Úgy láttam, mintha kacsintott volna.

Mire válaszolhattam volna, valami olyasmit, hogy „persze én is”, már el is tűnt a hátsó ajtónál.

   - Mióta ismered? - fordultam Aaron felé és felhúztam a jobb lábam magam mellé. Talán jobb lett volna azt kérdezni: honnan?

   - Első óta együtt jártunk suliba. - Kicsit hallgatott, valószínűleg azon gondolkodott, mennyit osszon meg velem. - Addig, míg ki nem rúgták. Valamit csinált, amit még én sem tudok. De Sol nem volt akkoriban egy jó srác, ennek ellenére mi mindig jóba voltunk. Aztán nemrég összejött egy lánnyal. Aki nagyon megváltoztatta és azóta ilyen mosolygós. Bár lehet, másnak is köze van hozzá…

     Eltelt egy pár pillanat, amíg leesett, hogy arra gondol, Sol használ valamit.

   - Nekem bejött, hogy ilyen - mondtam csak úgy, hogy válaszoljak valamit, mire az arcán mintha megbántottság suhant volna át. - Nem találtam a CD-idet - közöltem vele semmi átvezetés nélkül.

   - Hátul van az ülésem alatt. Nyúlj hátra érte, hátha eléred… ha nem, majd kiszállok.

Hátra is fordultam, és elkezdtem tapogatózni a vezetőülés mögött. Felsikkantottam, mikor elértem a kis fogantyúját és visszahúzódtam az ülésemre. Aaron zavartan nézett rám, nekem meg rá kellett jönnöm, hogy tornászmutatványom közben kényesen közel kerültem a combjához és egyéb kényes területeihez. Frusztrált nézéséből arra következtettem, nem nagyon gondolta végig, hogy ez lesz a hajolgatásomból.

Megköszörültem a torkomat és ezt kérdeztem:

   - És te mégis hogy éred ezt el vezetés közben? - Lengettem meg az orra előtt a fekete Cd-tokot.

   - Sehogy. Előtte szoktam kivenni - adta meg a logikus választ. Kihajtottunk a parkolóból és visszaindultunk a buliba.

           Egy másodpercre rá, hogy leparkoltunk a ház előtt, valaki, akit a sötétben és esőben nem igazán tudtam beazonosítani, kirontott a ház ajtaján és odafutott a kocsihoz. Aaron kiszállt és kinyitotta a kulcsra zárt csomagtartót, mielőtt az elkezdte volna ráncigálni. Amint a kissé már részeg srác meglátta a pizzahegyet, elordította magát, hogy „kahjha” és egy mozdulattal kikapta az összes dobozt, majd elszáguldott velük. Teljes erőmből drukkoltam, hogy épségben bejusson a házba.

           Miután felkerestem Laurát, aki nem győzött köszöngetni a csodálatos hőstettünket, egy kis levegőre vágytam. Nem tudtam ottmaradni a többiekkel, mikor a legújabb filmtrailerekről beszéltek vagy épp... valami másról, amire már nem is tudtam odafigyelni.

Kimentem a teraszra kicsit átgondolni a dolgokat. Leültem a medence melletti padra. Arcomat egy pillanatra kezeimbe temettem, majd egy ideges mozdulattal végigszántottam a hajamon. Kifújtam a levegőt és megint beszívtam egy adagot az éjszakai levegőből. Az újabb és újabb lélegzetvételeknek hála kezdtem tisztábban látni.

Mint ahogy már korábban próbáltam megfogalmazni magamban, Aaron olyan furcsa reakciókat váltott ki belőlem, amilyeneket még nem tapasztaltam. A Rosa’sból visszafele már sokkal oldottabb volt köztünk a légkör, talán a tokos incidensnek köszönhetően. Valami határozottan nem volt rendben ezzel a sráccal. Nem így terveztem az estét, és ezt az egész „Aaron-hadműveletet”. Csak egy pasi volt, aki kellett nekem, most meg… már nem is tudom. Talán valami ennél sokkal többet akarok tőle.

     Valaki egy takarót terített a vállamra és megállt mögöttem. Megfordultam és szembenéztem az egyetlen emberrel, akit most nem kívántam ide, a róla szóló összekuszálódott gondolataim közé.

   - Lehet, hogy elállt az eső, de azért nem lenne jó, ha megfagynál - mondta Aaron, mintha zavarban lenne, én meg rájöttem, idáig nem is tűnt fel, hogy se pulóver se kabát nincs rajtam.

   - Köszönöm - leheltem.

   - Leülhetek? - kérdezte én meg válaszképp megpaskoltam az üres helyet magam mellett.

   - Laura.. minden oké volt… a pizzákkal? - kerestem a szavakat. Utáltam, mikor valaki belepofátlankodott a gondolataimba.

   - Persze. Még nem is ettél?

Megráztam a fejemet.

   - Szeretnéd, hogy hozzak egy szeletet neked?

Úgy beszélt hozzám, mint egy kisgyerekhez. De valahogy most úgy is éreztem magam.

   - Nem kérek semmit, kössz - válaszoltam, majd elhallgattam és ő sem szólt többet. Csak néztük a medence vízét, amin megcsillant a felhők mögül néha-néha előbukkanó Hold fénye.

   - Figyelj, Aaron - szólaltam meg hirtelen még mindig a vizet nézve, de rögtön el is kellett hallgatnom, mert nem tudtam pontosan, mit is akartam mondani. Tök hülyének éreztem magam, amiért Aaron idiótát csinált belőlem azzal, hogy így összezavart.

Felnéztem rá, hirtelen eltűnt a közöttünk lévő távolság és a következő pillanatban az ajkai az enyémet érintették, először lágyan, bizonytalanul, mintha nem tudná, meddig mehet el, aztán mikor kezemmel végigsimítottam az arcán és érezte, hogy nem húzódom el, bátrabban kezdett csókolni. Én átfogtam a karommal a nyakát, ő meg megragadta a csípőmet és még közelebb húzott magához, míg a másik kezét a lapockámra csúsztatta és a hátamat simogatta. Először úgy éreztem, teljesen kiüresedem, hogy aztán mindennek boldogság vegye át a helyét. A külvilág fokozatosan elhalkult és már nem járt más az eszemben, csak az, hogy jó helyen vagyok.

           Majd Aaron hirtelen nem viszonozta a következő csókomat, és ahogy elhúzódott tőlem, visszakerültem a kegyetlen valóságba, ahol Aaron nem viszonozza azt, amit én iránta érzek és a barátaim is csak kamuk. Nem mertem kinyitni a szemem, mert féltem, akkor minden eltűnik abból, amit az előbb éreztem. Végül Aaron vetett véget mindennek, mikor egyszer csak kirántotta magát az ölelésemből és mire kinyitottam a szemem már el is tűnt a házban. Először nem tudtam, mit tegyek, erre nem voltam felkészülve. Eddig még sose fordult elő, hogy egy fiú elfutott volna, miután megcsókoltam. De őszintén, Aaron előtt még egy sem volt, akinél bántam volna, ha így tesz.

Utána futottam.

Még elértem, amint bevágta a kocsija ajtaját. Már gázt adott, amikor elé álltam és megakadályoztam abban, hogy elhajtson. Fékezett.

Egy pillanatig meredten bámult a szélvédőn keresztül és azon gondolkozhatott, hogy milyen őrültséget csináltam az előbb. Kipattant a volán mögül és kiabálni kezdett velem:

   - Mégis mi a fene ütött beléd?! - Kezével hevesen gesztikulált. - Át is hajthattam volna rajtad. - Jogos volt, amit mondott, de ez most nem érdekelt.

   - És te?! Miért rohantál csak úgy el? – De tudtam nem ez az, ami igazán érdekel. – Mégis miért csókoltál meg? – tettem fel a valódi kérdést, de ő nem válaszolt - Tudod mit? Mindegy, menj a francba, te szemétláda! - mondtam, aztán sarkon fordultam és az ellenkező irányban elfutottam az utcán.

IV

Itt is van a legújabb rész, ennek sem sikerült címet találnunk, úgyhogy ide is várjuk az ötleteket! :)

IV

           Ha akkor bárki az égre néz, a közeledő alakokat hatalmas sasoknak vagy óriáskeselyűknek gondolja. De persze ez lehetetlen volt, hiszen ezen a zord helyen szinte semmi sem élt meg az éppen előbukkanó zuzmókon kívül. Más nem bírta ki a csontig hatoló hideget, ami évezredek óta elfedte a völgyet és a benne nyugvó tavat, amelynek iszapjából egy hatalmas kastély emelkedett ki. A körülötte fodrozódó víznek lehetősége sem volt kikezdeni a fagyott sarat.

     A kastély két szárnyas követe egy vékony alakot hurcolt magával, aki eszméletlenül és ernyedten feküdt a nagyobb lény hátán. Most mindketten leszálltak egy örök hóval fedett hegyoldalba és ledobták terhüket. Az eséstől felriadt fiatal fiú egy sziklának dőlt, fájó és sebes végtagjait tapogatva, majd hirtelen dobálni kezdte magát, mintha egy láthatatlan ember kínozná. Az éjfekete szemű szárnyas szörny rámordult, majd felé indult, ismét felkapta és a tó közepén álló kastély kapujáig meg sem állva repült vele tovább.

     A nehéz vaskapu elé kirendelt társukat meghajlással köszöntötték majd meghagyták neki, hogy vigye fel az egyik cellába a halálán lévő embert. Ahogy beléptek a kastélyba, halk, mély hörgés szakadt fel mindkettejük mellkasából, mintegy sóhaj gyanánt.

Már látták előre, mit fog tenni Úrnőjük, ha elmondják a történteket. Ha elmondják, hogy a két fejvadász mekkora hibát vétet a legutóbbi vadászatukon.

     Tenebra a félhomályba dermedt terem végében ült trónszékében. Hatalomra kerülése óta szinte sosem szállt le az emelvényről, mintha ezzel akarná nyomatékosítani, hogy ő mindenki felett áll.

A küldöncök mélyen meghajoltak előtte, mire ő csak legyintett, jelezve, hogy belekezdhetnek a mondanivalójukba.

   – Mélyen tisztelt egyetlen Úrnőm – szólította meg az Elsőszámú Követ. Próbálta szabályozni hangját, de még így maradt benne nyoma a félelemnek. Különös, hogy még ezek a velejükig romlott szörnyszülöttek is félhetnek valamitől. Pontosabban valakitől. Tenebra meg is adta az okát a félelmüknek, nem volt olyan elődje, aki ekkora pusztulást hozott volna az obscurumok életébe, még saját alattvalóit sem kímélte, ha azok ellenszegültek neki vagy ha nem a kedve szerint cselekedtek. Nem hogy a másik faj egyedeit.

Az Elsőszámú megköszörülte torkát majd belekezdett a jelentésbe:

   – A küldetés nem zárult sikerrel, Úrnő. – A követek lélegzetvisszafojtva várták reakcióját. Az Elsőszámú oldalra nézett társa arcára, aki viszont rendületlenül állta a Tenebrából áradó fagyos dühöt. Az Úrnő még mindig hallgatott, amiből a követ arra következtetett, folytatnia kell, bármennyire is ellenére volt. – Egy fiú ellenállt nekik és most itt van a kastélyban.

   – Egy fiú? – kérdezett vissza gúnyosan Tenebra.

   – Igen Úrnőm, a boszorkányok közül való – ahogy kimondta, a szót, Tenebra szeme fehéren felizzott, akár csak a kinti hó.

   – Hogy mondtad?

   – A fiú boszorkány – hajtotta meg fejét a követ.

   – És mégis miért hoztátok ide? – A követek részéről most a hallgatáson volt a sor. – Miért hoztátok ide?! – rivallt rájuk még egyszer, immár ingerülten Tenebra.

   – Az igazság az, Úrnőm… Azért hoztuk, mert haldoklik. A fejvadászok a vele való küzdelem hevében megmarták és a mérgünk bekerült a szervezetébe. Már megkezdődött az átváltozás, szinte öntudatánál sincs – sorolta az információkat.

   – Ti szerencsétlenek! Salastasza nisza Samsiahassza! – szórta a gonosz szavakat a követre. -  Nem érdemeltek mást, csak kínok közti… – az eddig némán álló követ megszakította Tenebrát:

   – Legmélyebb alázatommal, drága Úrnőm, de akár ebből még előnyt is kovácsolhatunk.

   – Hogy merészeled?! Hallgass!

   – Ha egy lesz közülünk, segíteni fog.

Tenebra intett egyet kezével és az ellentmondó szolga alakja egy szempillantás alatt ívbe feszült. Csontjai egyenként hagyták el testét, csak egy porhüvelyt hátrahagyva, ami szürkésfekete felhővé válva gomolygott a kastélyt átjáró jéghideg szélben. 

     Most az Első következett, már csak imádkozni tudott volna, ha lett volna kihez. De Tenebra ügyet sem vetve rá hatalmas szárnycsapásokkal elszállt mellette. A követ utána fordult, nem értette, mi lelhette a kapun kiviharzó Úrnőjét. Követte a nőt, aki kiérve a szűz hóra azonnal a tömlöcök felé vette az irányt. Ő is így tett, bár egy porcikája se kívánta, hogy ott legyen, mikor a boszorkányfiút is kivégzi.

     A kastély tetejénél elhelyezett tömlöcök hasonlóak voltak a föld alatti börtönökhöz. Csakhogy mivel az építmény alatt víz folyt, oda nem lehetett építkezni. Bár így sem voltak kevésbé nyomasztóak, mint a föld alatti társaik. A Nap sugarai nem tudtak behatolni a szűk vájatokba, amik a kastély sárfalában futottak szerte szét. A börtöncellák is sötétbe burkolóztak, a kintről beszivárgó jeges pára lecsapódott és megnedvesítette, sikamlóssá tette a göröngyös falakat és a talajt. Talán ez volt a kastély leghidegebb pontja, bár ehhez közrejátszhatott az is, hogy ezen a helyen testesült meg Tenebra lelkének minden gonoszsága. 

     A tébolyodott nő végigviharzott a folyosón, aminek két oldalán a cellák sorakoztak és mikor elérte az utolsót, hangosan felkacagott. Az életben maradt követ csak ekkor ért fel, és nem tudta, Tenebra min mulathat ilyen jót, mikor egy perccel ezelőtt még forrt benne a düh. Közelebb lépett és ő is szemügyre vette a zárka mocskában fekvő szerencsétlen fiút. A boszorkányfiú az obscurumok érkeztére felrezzent ájult állapotából, amibe minduntalan visszazuhant mióta megharapták. Most minden erejét összeszedve feltápászkodott, bár még homályosan látott a testét emésztő láztól, azért a két hatalmas szárnyat határozottan ki tudta venni. Tenebra arra számított, hogy mikor a fiú megpillantja őt félelmében reszketve roskad össze, mint valami állat. De a fiú biztosan állt a cella közepén és elszántan nézett az ellenség feneketlen szemeibe.

Tenebra arcáról lehervadt a mosoly, mivel be kellett látnia, hogy tévedett.

   – Ő lenne az? – kérdezte és a fiú kihallotta hangjából az undort és.. némi szomorúságot is. – Ez a kis szerencsétlen?

   – Ne.. merészeljen így.. beszélni.. rólam – válaszolta a boszorkány kissé rekedten.

   – Mégis kinek képzeled magad? A királynőddel beszélsz! – förmedt rá Tenebra, de valójában tisztelte a fiút vakmerőségéért.

   – Sosem fogok behódolni egy ilyennek, mint maga!

   – Ne legyél túl nagyra magaddal, kis boszorkány. – Húzódott gunyoros mosolyra Tenebra szája. – Sla…dlakhassaf oszfalasz feletassz flész fvettés.

     Néhány pillanat telt csak el, és a fiú máris felfogta, mit motyog a szárnyas nő. Próbált védekező varázslatok után kutatni elméjében, de mire Tenebra ajkait elhagyta az utolsó kígyósziszegéshez hasonló szó, a fiú szeme üres lett és engedelmesen letérdelt úrnője lábai elé a sárba. Tenebra közelebb lépett a rácsokhoz, majd így szólt:

   – Most már hajlandó vagy az alattvalóm lenni?

   – Bármit, amit csak kíván, Úrnőm!

III

Sziasztok! Itt is van a harmadik fejezet! Ennek nem tudtunk címet adni, úgyhogy várjuk az ötleteiteket kommentben!

III

Reed Hobbs

Ma is hamarabb végeztem, mint Masonék, ők eléggé beszívták azzal az angoltanárral, aki néha fél órákat is ráhúzott az előadásaira. Csak álltam ott, zsebre dugott kézzel a falnak dőlve. Kicsúsztattam a mobilomat a zsebemből és ránéztem az órára. Hát ez nem lesz rövid. Még mindig maradt 5 perc a normál kicsöngetésig. Sajnos Annie már egy órája hazament. A fél óra mégis hamarabb telt el, mint gondoltam volna, mikor felnéztem Mason és Aaron alakját vettem ki a tömegben, míg Trey épp most fordult be a folyosó végén. Integetett és pont olyan arcot vágott, mint mikor először találkoztunk az oviban. Emlékszem, Masonnel kezdtem el először barátkozni, pontosabban ő kezdett el velem, de ez igazából lényegtelen. Masonnal viszont Aaron is együtt járt, aki mint egy kiskacsa, követte Mason mindenhová. Az elején idegbajt kaptam tőle, mert annak ellenére, hogy mindig velünk játszott, mindig olyan zárkózott maradt, amit én sose tudtam megérteni. Aztán pár héttel később érkezett egy új gyerek a csoportunkba. Ő volt Trey, aki folyton az agyunkra ment, ahogyan azóta is, de mégis, mi négyen elválaszthatatlanok voltunk. Trey hülyeségei talán még hiányoznának is.

Közben mindhárman odaértek elém és minden jelzés nélkül egyszerre indultunk el a kijárat felé. (valaki beleboxolt a vállába.

   – Akkor holnap! – köszöntünk szinte egyszerre Kaynek, aki mint minden nap, ma is ránk akart akaszkodni hazafele. Szememet forgatva néztem a fiúkra, miközben kiléptünk a sulikapun.

   – Te, ezt a srácot alig lehet lekoptatni – sóhajtottam drámaian. (azért elég könnyen sikerült lerázniuk! most!!!!)

   – Tudod, hogy a nagyanyjával él – próbálta védeni a srácot Mason. – Én se szívesen lógnék azzal a boszorkánnyal.

   – Jó vicc – köhögtem az elfojtott nevetéstől.

   – Ha már a boszorkányoknál tartunk, tudsz valamit a Gyűlésről? – kérdezett Trey.

   – Tudjátok, hogy még én se tudom, mi lesz.

   – Még. De talán nemsokára meglátod. Nem hiszem el, hogy nem is vagy büszke a képességedre. Mikor apám… – kezdte szokásos monológját Trey.

   – Ezt mintha már mesélted volna – akartam leállítani, nehogy az egész életét elmesélje attól kezdve, hogy megszületett. De nem hagyta abba.

   – Szóval mikor apámnak meséltem egyik éjjel, hogy látomásod volt…

   – Elismerően bólogatott, mi? – Ugyanis mindig azt csinálja. Már amikor hallja egyáltalán, amit a fia mond. Mr. Danvers ugyanis félig süket. Ennek ellenére mindannyiunk szemében elismert boszorkány, hiszen ő az egyetlen közülünk, aki járt az ellenség területein és túlélte.

   – Igen, bólogatott – folytatta Trey, mintha meg se hallotta volna az iróniát a hangomban.

   – Te veled meg mi van, Aaron? Senkihez se szóltál egész nap.

   – Családi zűrök, hagyjad – súgta oda Mason, és hogy nyomatékosítsa szavait, oldalba is lökött.

   – Csak nem történt valami, amiről lemaradtam? – Trey is halkabbra fogta a hangját, aminek nem sok értelme volt, ugyanis Aaron egy centire sétált tőle.

   – Apám felfedte a valódi énjét anyám előtt. – Aaron hangja szokatlanul reszelős volt.

   – És… – próbált Trey belekezdeni valamibe, de Aaron folytatta.

   – Elhagyott minket. – Értetlen arcainkat látva hozzátette. – Lelépett. Fogta a cuccait és csak úgy elment…

   – Csak úgy? Lelépett? Egyáltalán, hogy lehet, hogy ennyi évig sikerült titokban tartania? – Hármunk közül Trey fogta fel leghamarabb a hallottakat.

   – Nagyon sajnálom. De… biztos visszajön hamarosan – próbált valami bíztatóval előállni Mason.

   – Ezek után nem hinném.

Sosem volt valami nagy tapasztalatom abban, hogyan rángassak ki embereket a depresszióból, úgyhogy ezt inkább lepasszolom Masonnek.

     Szinte fel sem tűnt, hogy az aszfalt földútra váltott a lábam alatt és az út belevezetett minket az erdőbe. Lassan oda is érünk a régi Hubbard házhoz.

A ház Mason öröksége volt. A nagyapja tavaly halt meg, és az egész birtokát rá hagyta. Bár az örökségből csak a házat lehet használni; a kert kész káosz volt.

Mason ment elöl, legutoljára én léptem át a küszöböt és odamentem a kanapéhoz, aminek háttámlájára akkora már Trey és Aaron telepedett. Leültem én is – a többiekkel ellentétben én a kanapénak arra a részére, ahova a normálisak szoktak és bekapcsolódtam a „városi nő–egylet eheti találkozójába”.

   – Apám az utóbbi hónapokban eléggé… furcsán viselkedett otthon. Velem is, pedig mindenbe be vagyok avatva. Mintha elhallgatna valamit vagy nem is tudom. Sokszor olyan zavart volt, és nem lehetett vele mit kezdeni. Aztán tegnap este valami elpattant kettejük között. Egyáltalán nem volt komoly, de apám nem tudta féken tartani az erejét. És hát… szépen bemutatkozott anyának…

   – Mégis mi lehet az, amit előled is titkol? – kérdeztem, csak hogy érezze, valamennyire képben vagyok.

   – Fogalmam sincs… Ezen agyaltam egész nap.

   – És mi van akkor, ha van valami kapcsolat Aaron apja és a hétvégi Gyűlés között? – vetette fel Trey.

Na remek, megint témánál vagyunk.

Közben Mason egy–egy pohárral a kezében visszatért a konyhából, majd leült mellém. Trey pedig csak folytatta az elméleteit:

   – Ha jól számoltam, a mostani hétvége nem esik bele a megszokott Gyűlési időpontokba. Ezek szerint valami halaszthatatlan lesz az asztalon. Vagy talán valami beavatási szertartás lesz az elsőgyűléses Látóknak – találgatott Trey, amiből rájöttem, hogy a Látók semmilyen infót nem szivárogtatnak ki az összejöveteleikről, különben Trey már rég minden részletet tudna. – Ezek a rohadt könyvek nem írnak semmit! – Sétált oda Mason nagyapjának könyvespolcához.

     Az évtizedek vagy talán évszázadok alatt összegyűjtött kötetek mindegyike megfordult már Trey kezében. Csapatunkban ő volt az, aki mindent kikutatott a fajunkról. Persze minket is tanítottak eleget a szüleink, de Trey extra tudása gyakran jól jött. És egyben gyakran az őrületbe is kergetett.

   – Örömmel kölcsönadom a látomásaimat és akkor elhúzhatsz te a Gyűlésre – szóltam oda neki. Trey egyszer kifejtette, hogy ölni tudna a képességemért, de jó lenne, ha ezt nem hajtaná be rajtam. Én már kevésbé élvezem, ha képek megállíthatatlan sora veszi át felettem az irányítást.

     Mostanra Aaron melankóliája Masonre is átragadt, ő is csak bámulta a dohányzóasztalt és az asztallapon csúsztatgatta a kiürült poharát.

   – Obscurumok! – mormogta halkan Trey, mire mindhárman felkaptuk a fejünket, mintha igazából felordított volna és zakkant barátunkra néztünk. – Miért? Mondjátok, hogy hülye vagyok, de attól még ők az egyetlen tabu mostanában a szüleinknél.

   – Hülye vagy – mondtam, mire Aaron szája sarka fölfele mozdult. Igazából nem volt mosolynak nevezhető, de legalább ígéretes kezdete a csapat rehabilitációjának.

   – Nem gondolom, hogy bármi lenne velük – mondta Mason szokásos higgadtságával. Én még vártam, hogy Trey valami értelmet is tegyen az előbbi kijelentésébe.

   – Figyeljetek: ugye Mr. Walcott Aaront kiskora óta mindenbe beavatta és varázsolgatott vele, meg ilyesmi. Erre most itt van valami, amit mégis titkol. Ez csak fontos lehet!

   – Kössz a segítséget, Trey, de erre már én is rájöttem.

   – Különben nem titkolná… – mondtam ki az egyértelműt magam elé meredve.

   – És? ... – Mi és? Nem értettem, Trey hova akar kilyukadni. – Amik fontosak az életünkben azok az obscurumok. Fogadjunk, Reed, hogy hétvégén a Látótanács tőlük fog zengeni.

   – Fogadni akarsz?

   – Igen. Egy láda sör?

   – Egy láda sör. – Fogtunk kezet.

d

   – Találd ki, ki vagyok! - ugrott valaki a nyakamba, majdnem ledöntve a lábamról.

   – Csak nem? Hu, nagyon nehéz… Laura biztos nem lehetsz – válaszoltam neki, mire ő lemászott a hátamról, de a szemem elől még mindig nem vette el a kezeit.

   – Te kedves ismeretlen, elárulod, hogy hová viszel? – kérdeztem tovább játszva a játékot.

   – Elrabollak…

   – Ezt nem kellett volna elárulnod, édes – hallottam Mason hangját. Ezek szerint a többiek is itt vannak.

   – Mindjárt ott vagyunk. – Vezetett végig a sulifolyosón, ki az ajtón át, a parkolóba. Ott arrafelé indultunk, amerre Aaron rendszeresen parkol.

   – Na, jó, kedves szülinapos, kinyithatod a szemed.

   – Talán ha elvennéd a kezed…

           Mikor elvette, a kinti világosság majdnem kiégette a szemem, mire visszanyertem a látásom, Aaron a kocsijából egy nagy téglalap alakú kartondobozt halászott elő és a kezembe nyomta.

   – Sok sikert. – Aki nem köztünk nőtt fel, nem érthette meg ezt a furcsa szülinapi köszöntést, de nekem bőven elég, hogy én értem.

Kinyitottam a dobozt, és egy zöld szövetet találtam benne, furcsa anyag és egyéb papírfecnikkel egybekomponálva, amik a közös élményeink egy–egy darabját jelentették. A köpenyhez egy nagy csuklyarész is tartozott, amiben száz, hogy úgy fogok kinézni a hétvégén, mint valami szektás.

   – Remélem, tetszik, kis szülinaposunk. Nem kevés esténkbe telt Lauraval, amíg összeférceltük a Gyűlés–köpenyed. – Nyomott Annie egy szülinapi csókot a számra.

– Ha nem haragszotok – csókoltam vissza. – Most nem próbálnám fel az egész iskola előtt. Bár tudom, hogy hihetetlenül jól állna, de valahogy az az érzésem, a vége az lenne, hogy elzárnának egy külön kis gumiszobába.