I - ÚJRA LÁTNI

Sziasztok!
Meg is érkezett a könyv első fejezet a blogra! Reméljük tetszeni fog, megjegyzéseket vagy kritikákat szívesen várunk kommentbe vagy az e-mail címünkre! (vampiresworld.szerk@gmail.com)

I

ÚJRA LÁTNI

Nina Carter

           Éjjel kettő volt már, de én az ablakom mélyedésében ültem és hajszárítóval szárítottam frissen lakkozott körmeimet.

     Egy autó kanyarodott fel a házunk előtt a járdára, majd a sofőr leállította a motort és kiszállt. Egy gurulós bőröndöt vonszolt maga után, ami valószínűleg fegyverekkel és mindenféle betörőeszközökkel van tele. Mi?! Valószínű az agyamra ment ez a város.

Kiléptem a szobámból a folyosóra és igyekeztem nem túl hangosan lesurranni a lépcsőn.

     A nappaliban mind fel voltak kapcsolva a lámpák – apám megelőzött! És hallhatóan jól elcseverészett az éjszakai látogatónkkal, akinek a hangját nem tudtam sehova tenni, de mégis rettentő ismerősen hangzott… Érdes, mélyebb hangja volt, olyan, mint azoknak, akik megállás nélkül cigiznek.

De valami más is volt benne – egy jellegzetes hangzás, amit ezer közül is megismernék. Az édesanyám. De nem lehetett ő. Anya meghalt, mikor éppen betöltöttem a nyolcat.

   – Örülök, hogy eljöttél, Car. – Apa hangja éberséggel volt teli, ami meglepett. – Már azt hittem, nem foglak újra látni a wales–i eset után.

     Fogalmam sem volt, mit csinált apa Európában, de ha tovább hallgatózom – gondoltam – biztos ez is kiderül.

   – Azért jöttem, mert Luho megérzett valamit. Egy Fényt három hónapja. Rögtön indultam, de ennyi időbe telt, mire rájöttem, hogy mellőled szállt fel.

Ez a nő komplett idióta.

   – Benjamin. Őt..

   – Cstt, várj. Van itt még valaki. Született nektek egy lányotok is, ugye?

   – Igen, Nina, de ő nem...

   – Csak mert ott ácsorog a lépcsőn.

     Azt hiszem, most kéne előlépnem, ha már így felkonferáltak.      

   – Jó estét – léptem ki és köszöntem erőltetetten széles mosollyal.

   – Inkább éjjelt. Elnézést, hogy felvertelek titeket, de igen fontos ügyben utaztam ide. Ami úgy érzem, mindnyájunkat érint. – Magas, vékony, sötéthajú nő volt, akiről kicsit sem tudtam megsaccolni, hány éves is lehet, tökéletesen lesült, sima bőre, és élénken kifestett szemei miatt.

– Édesanyád testvére vagyok. Carile. Ideje volt végre találkoznunk.

           Egy fél csomag sütivel és egy csésze meleg teával tudtuk megkínálni Carile–t.

Furcsálltam, hogy eddigi 17, évem alatt egyszer sem hallottam, hogy anyának lett volna testvére. És mi volt az a fény izé, amit előtte magyarázott?

Apa és újdonsült nagynéném jól elcsevegtek magukban is, akár vissza is vonulhattam volna végre aludni, úgyis több napja le sem hunyom a szemem. Vagy ha sikerül is letepernie az álomnak, mindenféle furcsa fekete szörnyet látok magam előtt, akik egy másodpercnyi pihenőt sem hagyva üldöznek. A völgyet körülzáró hegyek semmilyen kiutat nem hagynak és a leheletem szinte azonnal megfagy. Hatalmas szárnyaik a havat súrolják, kezükben furcsa botot tartanak. Kimerülten, csurom vizesen zuhanok a hóba és az utolsó, amit látok, az négy koromfekete szempár. – ekkor szoktam felébredni. Nem tudom, miért törnek minden éjjel felszínre ezek a képek, talán csak egy régen látott film.

     Amióta Ben elszökött otthonról és mi ide költöztünk, minden megváltozott. Még a belsőm is mintha darabokra akarna hullani, hogy aztán máshogy illessze össze a darabjaim.

Ben halála mindenkit megviselt körülöttem. A rendőrség hosszú hetekig kereste őt, de csak apa kocsiját találták meg keresztbe a hídon.

Féknyomok, vér a korláton. Minden, ami szükséges egy rendőrségi rutinmunkához. Egy elcsépelt sztori, ami egy filmben különösen unalmas, viszont ha az életedbe is beszivárog a bűnügyek világa, már nem kezeled olyan nyugodtan a dolgot.

     Esett az eső, mikor Ben hazafuvarozott, majd még elugrott Kate–ért, hogy együtt menjenek a Parkba találkozni a haverokkal. Utunk némán telt, pedig lett volna mit átbeszélnünk.

Mint utólag kiderült, akkor láttam utoljára egyetlen testvéremet. És én meg csak becsaptam az kocsiajtót, mikor megérkezett a házunk elé, és dühösen beviharzottam.

Előző este eléggé összebalhéztunk, így visszanézve azonban semmiségnek tűnik a vitánk tárgya. Mindössze annyi történt, hogy Ben meglátott cigizni a suli ebédlője mögötti kis udvarban és miután megígértettem vele, hogy nem árul be apának, nyugodtan mentem haza. Csakhogy Ben vacsora közben elejtett egy félmondatot az udvaron történtekről, és apám, aki egyébként sosem hallja meg, mit mondunk, most addig faggatta, míg ki nem húzta belőle, mi történt. Meg is kaptam a kellő lecseszést érte, de visszagondolva akár nagyobb büntetést is kaphattam volna, mint a bankkártyám zárolása. Akkor rettentő dühös voltam apámra, de legfőképpen Benjaminra, amiért beárult.

Másnap este a TV előtt ültem egy tál chipsszel az ölemben, amikor megcsörrent a telefonunk.

Apám egyből indult is a konyhába, hogy felvegye, majd egy rövid „hallo” után hosszú ideig nem szólt semmit.

Aztán felkapta a kabátját és egy szó nélkül kirohant.

     Mire hazaértünk a bátyám összes holmija eltűnt, a szobáját teljesen kiürítették. Teljesen – egy árva fotó vagy cipőfűző sem maradt utána. Csak az üres szekrény, a bevetett ágy és az íróasztal.

És még valami, amit nem tudtam hova tenni. Egy fekete toll maradt az ágyon. Tépett, zilált, olyan, mint amilyenből az álmaimban látott szárnyak állnak össze. Egész testem megdermedt, a félelem, amit a fekete angyalok okoznak, ismét belém költözött.

Talán csak egy madártoll, űztem el a fejemben kavargó rémisztő gondolatokat megint, mint az óta az este óta már sokszor.