IV

Itt is van a legújabb rész, ennek sem sikerült címet találnunk, úgyhogy ide is várjuk az ötleteket! :)

IV

           Ha akkor bárki az égre néz, a közeledő alakokat hatalmas sasoknak vagy óriáskeselyűknek gondolja. De persze ez lehetetlen volt, hiszen ezen a zord helyen szinte semmi sem élt meg az éppen előbukkanó zuzmókon kívül. Más nem bírta ki a csontig hatoló hideget, ami évezredek óta elfedte a völgyet és a benne nyugvó tavat, amelynek iszapjából egy hatalmas kastély emelkedett ki. A körülötte fodrozódó víznek lehetősége sem volt kikezdeni a fagyott sarat.

     A kastély két szárnyas követe egy vékony alakot hurcolt magával, aki eszméletlenül és ernyedten feküdt a nagyobb lény hátán. Most mindketten leszálltak egy örök hóval fedett hegyoldalba és ledobták terhüket. Az eséstől felriadt fiatal fiú egy sziklának dőlt, fájó és sebes végtagjait tapogatva, majd hirtelen dobálni kezdte magát, mintha egy láthatatlan ember kínozná. Az éjfekete szemű szárnyas szörny rámordult, majd felé indult, ismét felkapta és a tó közepén álló kastély kapujáig meg sem állva repült vele tovább.

     A nehéz vaskapu elé kirendelt társukat meghajlással köszöntötték majd meghagyták neki, hogy vigye fel az egyik cellába a halálán lévő embert. Ahogy beléptek a kastélyba, halk, mély hörgés szakadt fel mindkettejük mellkasából, mintegy sóhaj gyanánt.

Már látták előre, mit fog tenni Úrnőjük, ha elmondják a történteket. Ha elmondják, hogy a két fejvadász mekkora hibát vétet a legutóbbi vadászatukon.

     Tenebra a félhomályba dermedt terem végében ült trónszékében. Hatalomra kerülése óta szinte sosem szállt le az emelvényről, mintha ezzel akarná nyomatékosítani, hogy ő mindenki felett áll.

A küldöncök mélyen meghajoltak előtte, mire ő csak legyintett, jelezve, hogy belekezdhetnek a mondanivalójukba.

   – Mélyen tisztelt egyetlen Úrnőm – szólította meg az Elsőszámú Követ. Próbálta szabályozni hangját, de még így maradt benne nyoma a félelemnek. Különös, hogy még ezek a velejükig romlott szörnyszülöttek is félhetnek valamitől. Pontosabban valakitől. Tenebra meg is adta az okát a félelmüknek, nem volt olyan elődje, aki ekkora pusztulást hozott volna az obscurumok életébe, még saját alattvalóit sem kímélte, ha azok ellenszegültek neki vagy ha nem a kedve szerint cselekedtek. Nem hogy a másik faj egyedeit.

Az Elsőszámú megköszörülte torkát majd belekezdett a jelentésbe:

   – A küldetés nem zárult sikerrel, Úrnő. – A követek lélegzetvisszafojtva várták reakcióját. Az Elsőszámú oldalra nézett társa arcára, aki viszont rendületlenül állta a Tenebrából áradó fagyos dühöt. Az Úrnő még mindig hallgatott, amiből a követ arra következtetett, folytatnia kell, bármennyire is ellenére volt. – Egy fiú ellenállt nekik és most itt van a kastélyban.

   – Egy fiú? – kérdezett vissza gúnyosan Tenebra.

   – Igen Úrnőm, a boszorkányok közül való – ahogy kimondta, a szót, Tenebra szeme fehéren felizzott, akár csak a kinti hó.

   – Hogy mondtad?

   – A fiú boszorkány – hajtotta meg fejét a követ.

   – És mégis miért hoztátok ide? – A követek részéről most a hallgatáson volt a sor. – Miért hoztátok ide?! – rivallt rájuk még egyszer, immár ingerülten Tenebra.

   – Az igazság az, Úrnőm… Azért hoztuk, mert haldoklik. A fejvadászok a vele való küzdelem hevében megmarták és a mérgünk bekerült a szervezetébe. Már megkezdődött az átváltozás, szinte öntudatánál sincs – sorolta az információkat.

   – Ti szerencsétlenek! Salastasza nisza Samsiahassza! – szórta a gonosz szavakat a követre. -  Nem érdemeltek mást, csak kínok közti… – az eddig némán álló követ megszakította Tenebrát:

   – Legmélyebb alázatommal, drága Úrnőm, de akár ebből még előnyt is kovácsolhatunk.

   – Hogy merészeled?! Hallgass!

   – Ha egy lesz közülünk, segíteni fog.

Tenebra intett egyet kezével és az ellentmondó szolga alakja egy szempillantás alatt ívbe feszült. Csontjai egyenként hagyták el testét, csak egy porhüvelyt hátrahagyva, ami szürkésfekete felhővé válva gomolygott a kastélyt átjáró jéghideg szélben. 

     Most az Első következett, már csak imádkozni tudott volna, ha lett volna kihez. De Tenebra ügyet sem vetve rá hatalmas szárnycsapásokkal elszállt mellette. A követ utána fordult, nem értette, mi lelhette a kapun kiviharzó Úrnőjét. Követte a nőt, aki kiérve a szűz hóra azonnal a tömlöcök felé vette az irányt. Ő is így tett, bár egy porcikája se kívánta, hogy ott legyen, mikor a boszorkányfiút is kivégzi.

     A kastély tetejénél elhelyezett tömlöcök hasonlóak voltak a föld alatti börtönökhöz. Csakhogy mivel az építmény alatt víz folyt, oda nem lehetett építkezni. Bár így sem voltak kevésbé nyomasztóak, mint a föld alatti társaik. A Nap sugarai nem tudtak behatolni a szűk vájatokba, amik a kastély sárfalában futottak szerte szét. A börtöncellák is sötétbe burkolóztak, a kintről beszivárgó jeges pára lecsapódott és megnedvesítette, sikamlóssá tette a göröngyös falakat és a talajt. Talán ez volt a kastély leghidegebb pontja, bár ehhez közrejátszhatott az is, hogy ezen a helyen testesült meg Tenebra lelkének minden gonoszsága. 

     A tébolyodott nő végigviharzott a folyosón, aminek két oldalán a cellák sorakoztak és mikor elérte az utolsót, hangosan felkacagott. Az életben maradt követ csak ekkor ért fel, és nem tudta, Tenebra min mulathat ilyen jót, mikor egy perccel ezelőtt még forrt benne a düh. Közelebb lépett és ő is szemügyre vette a zárka mocskában fekvő szerencsétlen fiút. A boszorkányfiú az obscurumok érkeztére felrezzent ájult állapotából, amibe minduntalan visszazuhant mióta megharapták. Most minden erejét összeszedve feltápászkodott, bár még homályosan látott a testét emésztő láztól, azért a két hatalmas szárnyat határozottan ki tudta venni. Tenebra arra számított, hogy mikor a fiú megpillantja őt félelmében reszketve roskad össze, mint valami állat. De a fiú biztosan állt a cella közepén és elszántan nézett az ellenség feneketlen szemeibe.

Tenebra arcáról lehervadt a mosoly, mivel be kellett látnia, hogy tévedett.

   – Ő lenne az? – kérdezte és a fiú kihallotta hangjából az undort és.. némi szomorúságot is. – Ez a kis szerencsétlen?

   – Ne.. merészeljen így.. beszélni.. rólam – válaszolta a boszorkány kissé rekedten.

   – Mégis kinek képzeled magad? A királynőddel beszélsz! – förmedt rá Tenebra, de valójában tisztelte a fiút vakmerőségéért.

   – Sosem fogok behódolni egy ilyennek, mint maga!

   – Ne legyél túl nagyra magaddal, kis boszorkány. – Húzódott gunyoros mosolyra Tenebra szája. – Sla…dlakhassaf oszfalasz feletassz flész fvettés.

     Néhány pillanat telt csak el, és a fiú máris felfogta, mit motyog a szárnyas nő. Próbált védekező varázslatok után kutatni elméjében, de mire Tenebra ajkait elhagyta az utolsó kígyósziszegéshez hasonló szó, a fiú szeme üres lett és engedelmesen letérdelt úrnője lábai elé a sárba. Tenebra közelebb lépett a rácsokhoz, majd így szólt:

   – Most már hajlandó vagy az alattvalóm lenni?

   – Bármit, amit csak kíván, Úrnőm!