II - A LÁTSZAT FONTOS

Már ezalatt a kevés idő alatt is sokan meglátogattátok a blogot és elolvastátok az első fejezetet! Itt is van a második!!!

II

A LÁTSZAT FONTOS

Nina Carter

           Már két hónapja hogy átköltöztem ebbe a poros kis városba. Ha nevezhető ez egyáltalán városnak. Tudom én, hogy néha magasra teszem a lécet, de ezt a helyet egy csepp jóindulattal sem sorolnám ebbe a kategóriába. New York, az város! Kész. Pont. Elképzelésem sincs, hogy fogok itt lépést tartani a NYi csajokkal, mikor az itteni boltok vagy hatvan fölöttiekre szabnak xxxles méretű göncöt, vagy másfél hónapos csecsemőkre. Elárulom, én nem illek egyik csoportba sem…

           Reggel apám késve ébresztett. Így alig volt időm kikapni valamit az egyik már kinyitott dobozomból – igen, alkalmas szekrényt még nem sikerült találnom – és máris rohannom kellett, hogy időben kiérjek a megállóba. Azért egy gyors pillantást még tudtam vetni a folyosó vége felé, ahova a semmiből előkerült nagynénimet szállásoltuk. De Carile felbukkanása semmi ahhoz képest, amin talán komolyan is el kéne gondolkodnom. Ugyanis nem hiszem, hogy normálisnak mondható, ha látomásaim vannak.

Mint 8:20kor kiderült, apám hozott fel az ágyamba, mikor az álmosságtól a fejem lekoppant az ebédlőasztalra. Visszagondolva valahogy mégsem aludtam, hanem mintha az alvás és az ébrenlét között lebegtem volna félúton. Pelyhes fekete tollak érintették arcomat, csiklandozták a karomat minden újabb lépcsőfoknál. Két szárny ölelt körbe a biztosan tartó karokon kívül. Ahhoz a férfihez tartoztak, aki a karjaiban cipelt. És az határozottan nem apám volt.

     A buszon sem tudtam szabadulni a nyomasztó gondolattól, hogy újabban már az álmaimon kívül is kísértenek az angyalok.

Figyelemelterelésképpen a semmilyennél semmilyenebb házak egymásutánját néztem a buszablakon keresztül. Még a főutca, amin a busz végigvitt, sem büszkélkedhetett szép házakkal, nem hogy a város többi része. Mondjuk legalább a város régi részében egyedi házakat építettek, míg a mienk az újban egy a sok tömeggyárott közül. Az iskola is az újabb részben épült meg, a régiben egyedül a kikötő és a halpiac van, de oda be nem tenném a lábam. Tekintetem visszakalandozott az utasokhoz és hirtelen megláttam egy lányt, akiről tudtam, hogy abba a suliba jár, ahova én. Ezt mondjuk nem volt olyan nehéz megállapítanom, mivel egy gimnázium volt csak a környéken. Tudom, elég ciki, hogy még mindig nem tudom biztosan, melyik megállónál kell leszállni, de ez van. A ballonkabátos, szögletes szemüvegű csaj segítségére szorultam. Jelzett.

   Követtem végig az utcán, örülve annak, hogy nem én leszek az egyetlen, aki elkésik ma reggel.

           A portás szúrós tekintettel mért végig, én cserébe egy széles mosolyt villantottam felé, lehúztam a beléptetőkártyám és átverekedtem magam a forgóajtón. A modern eszközöket ehhez hasonló vackokban élték ki Gloucesteriek. De az még nem világosodott meg bennük, hogy ezek csak megnehezítik az életünket. Végül tizenkét perces késéssel toppantam be az osztályterembe, elhadartam egy gyors bocsánatkérést, majd leültem az ablak mellett egyedül árválkodó székre.

d

           Lassan a menzáról visszaérkezők megtöltötték a folyosót, az udvarra nyíló ajtónál melegítős lányok ácsorogtak és az alkalmat várták, hogy bejussanak a fogat vacogtató hidegből. Felkaptam a minden–napra–új táskám a vállamra és az utolsó nyomorúságos órám színhelye felé vettem az irányt. Erkölcstanom lesz. Hah, utálom. Elég hihetetlen, de igaz, hogy olyan elveket akarnak belénk verni, ami már az 50-es években is elavultnak számított. Otthon jót nevettünk volna ezen, de én első alkalommal azon se lepődtem volna meg, ha maga Jézus tartja meg az órát. Nem sokkal lőttem mellé: a teremben egy szakállas öreg ült furcsa, leginkább köntösre hajazó zakóban és kopott szövetnadrágban.

     Hangosan végigkopogtam a padok között, de ő szokása szerint még csak fel sem nézett a könyvből, amit a kezében tartott. A szünetből megmaradt perceket a tankönyvem fedőlapjának firkálgatásával ütöttem el, becsengetéskor mindenki egyszerre tódult be a teremajtón. Mellém Laura ült, az itteni legjobb barátnőm, legalábbis ezt próbálom beadni neki. Első beszélgetésünk óta a kapcsolatunk – látszólag – sokat változott, most már én is elismert tagja vagyok a csapatnak. Pedig először iszonyat lekezelően állt hozzám:

   – Szia – köszönt rám. Ekkor még csak 2–3 napja lehettem a suliban és még nem ismertem szinte senkit. – Mi az? Nem hallasz? – mondta kicsit hangosabban, mikor látta, hogy nem reagálok.

Ez hozzám szól?  – gondoltam – Persze, hogy hozzám szól, hiszen rajtam kívül senki sincs ezen a nyamvadt folyosón.

Felnéztem. Először a lány vékonyka lábán, majd derékig érő vörösesszőke haján akadt meg a tekintetem.

   – Hello. Ismerjük egymást?

   – Személyesen nem. Laura vagyok. Egy osztályba járunk.

   – Hello, én izé. Nina. – Izé Nina, ez aztán a találó bemutatkozás. Kezdtem elvörösödni a bénaságomon.

   – Tudom. Sokan beszélnek rólad.

   – Igen, sejtettem. Nem gyakran jön ide újonc, gondolom.

Nem nézett rám, a folyosó túloldalán álló srácokat stírölte.

   – Elég fura vagy.

   – Már megbocsáss, de minek neveztél? – kaptam fel a vizet.

   – Furának – fordult végre felém teljes nemtörődömséggel. – A legújabb mobil, extrém hajak. Na meg minden nap másik csilli–villi táskát hurcolsz magaddal. Távolról sem tűnsz idevalósinak.

   – Talán mert nem is vagyok az!?

   – Hát az lehet, de én úgy hallottam, hogy maradsz egy darabig. Talán meg kéne fontolnod, hogy beilleszkedj! – és ezzel otthagyott a radiátoron torkomra akasztva a szót.

Beilleszkedni? Én? Ne hülyíts! – gondoltam akkor, de most már pontosan tudom, ez az egyetlen út ahhoz, hogy megkapjam, amit akarok.

     Ekkor a csengő másodszorra is megszólalt, jelezve hogy kénytelen leszek visszaterelni a gondolataimat a jelenbe. Majd a tanár elképesztő lassúsággal feltápászkodott, fél szemét még a könyv sorain tartva, és kérte, hogy tiszteljük meg egy vigyázzállással. Négy srác zavarta meg az óra kezdetét, Laura és Annie négytagú sráckülönítménye. Az elmondásuk alapján két éves koruk óta nem kerültek fél méternél távolabb egymástól. Tisztára, mint valami szekta!

     Utolsóként Aaron lépett be, aki miatt már majdnem egy hónapja elviselem a társaságukat. Miközben a két padsor között a helye felé indul, Aaron pillantását keresem, és az agyamban újabb olyan csábító módszerek után kutattok, amikkel még nem próbálkoztam. Hetek óta ezt a játékot játsszuk, de ő mindig csak egy pillanatra néz a szemembe, aztán mintha ezzel jelezni akarna valamit, elkapja a pillantását. De ez az egy röpke pillanat is elég ahhoz, hogy végigfusson a hátamon az a bizsergés, amit azóta érzek, mióta legelőször megláttam. Mikor a közelemben van mindig megnyugszom, még akkor is, ha semmi okom a biztonságom miatt aggódni.

     Zavartan ültem vissza a székre, olyannyira zavartan, hogy Laura füzetét lesodortam a padról. Ő lehajolt, és nyújtózkodott vagy két percig, mire elérte. A fiúk gyorsan leültek a megszokott helyükre, ami Aaron esetében pont az enyém előtti széket jelentette. Mellette Mason ült, Aaron legjobb barátja, aki egyben Laura pasija is.

     Ahogy Aaron leült, éreztem a samponja furcsán édes illatát. A haja még vizes volt a meccs utáni zuhanytól. Hátrafordult, mire majd’ megállt a szívem. Nem elég, hogy vadítóan helyes, ehhez még a focicsapat irányítója is. A pont hozzám való srác.

     Óra után az egész iskola a menza felé özönlött, én szokásosan Laurával tartottam. Útközben Mason is csatlakozott hozzánk, majd mikor beértünk a menzára leültünk szokásos asztalunkhoz, ahol Annie várt minket, Reed barátnője. Pár lánnyal csevegett, akik szintén velünk szoktak enni, de még sosem éreztem fontosnak megjegyezni a nevüket. Megint Laura házibulijáról volt szó, ami majdnem egy hónap múlva lesz, de úgy látszik ez itt akkor szám, hogy már ennyivel előre el kell kezdeni szervezni. Ma éppen a menü volt a téma. Amint leültünk Laura belevetette magát a társalgásba, arról hogy szerinte mini–szendvicseket vagy inkább mártogatóst kéne felszolgálni a bulin. De nem igazán tudták beleélni magukat a tervezgetésbe, mert pár másodperc múlva megérkezett Aaron és a másik két srác a mindig–együtt–lógunk–bandából.

   – Sziasztok! – köszönt Reed. A történetekből, amiket Laura mesélt, az derült ki, Reed a csapat mókamestere. – Hé, Cica! – beállt Annie mögé és megcsókolta. Elkért egy széket a másik asztalnál ülő társaságtól és bezuttyant Annie és a mellette ülő lány közé.

Laura, fel sem nézve a buli–jegyzeteiből csak intett neki.

   – Na várjunk csak! Te vagy Annie és Laura új barátnője, igaz? – kérdezte rám nézve.

   – Igen ő az. Ninának hívják. – előzött meg Mason. – New Yorkból jött.

   – Én Reed vagyok, ő Trey, ő pedig Aaron – mutatott a mögötte ácsorgó fiúkra. – Hello – mondták lazán, aztán az asztal másik vége felé vették az irányt, mivel itt már az asztallap is foglalt volt.

Már feleslegesen köszöntem utánuk.

   – Reedy, ugye te is jössz Laurához? – kérdezte Annie és egy puha puszit nyomott szerelme vállára.

Reed válasz helyett megsimította a combját és Masonhöz fordult.

   – Ti jöttök?

   – Ha jössz, adok neked valami feladatot is! Ezt vedd számításba – vágott közbe Laura. – Totál el vagyunk csúszva a szervezéssel!

   – Én igen, de a többieket még nem kérdeztük. – állította le Laura kifakadását Mason. – De nem hiszem, hogy Aaronnek túl sok kedve lenne.

   – Majd hazafelé megpuhítjuk. Trey meg biztos benne lesz – mondta Reed egy sanda molyos kíséretében.

   – És te Nina? Rád számíthatok? – érdekes, Laura mennyire bevette ezt a beilleszkedős–dumámat. Eddig abban sem voltam biztos, hogy meg vagyok hívva, de ha egy hajszálnyi esély is van rá, hogy Aaron is eljön, nekem is meg kell ragadnom az alkalmat ezért felfüggesztettem az asztal túlsó végének bámulását és határozottan rávágtam: – Persze. Nagyon szívesen segítek.

   – Mondjuk… – rágta elgondolkodva a ceruzáját Laura. – Megtervez­hetnéd a meghívókat!

   – Remek. – Értsd semmi kedvem hozzá.

d

   – Fuss, Annie! Fuss! – kiáltották a lányok egyszerre én meg unottan vizsgáltam fényes körömlakkomat. Nem volt jobb dolgom, amivel elfoglalhattam volna magam tesióra közben. Ez is tisztára nevetséges volt: itt kötelező volt a heti három tesi és egy plusz foglalkozást is fel kellett venni, ha az ember nem akart megbukni. A lelátónak mondott rozsdás, eredetileg fehér padok egyikén ültem magamban, amíg a többiek azokat a hülye oszlopokat ugrották át. A mai óra volt az eddigiek közül a legrosszabb. Gátak voltak kihelyezve a futópályára, ráadásul ez a paraszt nő olyan magasra tette a léceket, hogy lehetetlen volt átugrani őket. Na persze Annie–nek egyáltalán nem esett nehezére.

   – Hé, Nina! – kiáltott oda nekem kedves tanárnőm a pálya átellenes végéből. – Te jössz!

   – A francokat – ordítottam vissza és eszem ágában sem volt mozdulni.

   – Mondom, te jössz – mondta hangsúlyozva a „te” szócskát, mikor átsétálva a pályát közelebb ért hozzám.

   – Nem kényszeríthet, hogy átugorjam ezeket a rohadt botokat! Egyszerűen nincs joga! – Jöttem elő a házirenddel.

   – Nem tudom, kislányom, New Yorkban mit tehettél meg és mit nem, de ez itt nem szokás! Az eddigi órákon vártam, hátha megjön az eszed és csatlakozol a többi lányhoz, de hiába. Viszont ész nélkül is lehet gátat ugrani, úgyhogy nyomás!

   – És mit csinál, ha nem teszem meg?! – Tettem csípőre a kezem és kérdőn néztem rá.

Mire Annie a kör végére ért, mindenki lefagyva állt a futó– vagy a focipályán és a tanárnőt és engem bámult. Laura kiválva a lányok közül odajött hozzám és belém karolva elrángatott a felhúzott nőtől.

   – Nina, én a helyedben legalább megpróbálnám – súgta oda.

   – Kössz, de nem vagy a helyemben – torkoltam le. – Én nem ugrok át semmilyen botot – kiáltottam, hogy a tanárnő is hallja és hátat fordítva elsiettem a pálya egyik bejárata felé.

A kimenetelem totál hatásos lett volna, ha nem találom szembe magam az évfolyam focicsapatával, akik az erősítés után érkeztek a központi  pályára.

Természetesen az én kiszemeltem is köztük volt.  Így egy másodperc kellett csak ahhoz, hogy meggondoljam magam. Most már biztos voltam benne, hogy Aaronnek nem jön be a mozgás ellen tanúsított kampányom. Visszafordultam a még mindig engem bámuló lánytömeg felé és kelletlenül visszabandukoltam hozzájuk.

   – Egyszeri alkalom – vetettem oda a tanárnőnek gyilkos dühvel és a műfüvet körülzáró futópálya felé indultam. Még láttam, ahogy Laura helyeslően elmosolyodik.

     Jó szorosra kötöttem a cipőmet és vettem egy mély levegőt. Felmértem az előttem álló gátrengeteget. Elment az épp eszem, hogy ilyenekre vállalkozom ezért a srácért!

Nagy lendületet vettem és elégedettség töltött el, mikor az első gát felett simán átrepültem. Majd a második és a harmadik is kisebb nagyobb hibákkal, de sikerült. A szél süvített a fülem mellett, azt hiszem, életemben nem futottam még ilyen gyorsan. A lányok hangját lehetett hallani a háttérben, még akadt olyan is, aki a nevemet kiáltotta bíztatásként. A következő léc már magasabban volt és én egy pillanatra elbizonytalanodtam, menni fog–e. Kipillantottam Aaronra, aki szintén érdeklődve figyelte a mutatványom. Sose látott még tesiórán mozog…ni.

Már a földön fekve fejeztem be a mondatot. Az orrom sajgott, annak köszönhetően, hogy a fejemmel előre átbuktam a gáton. Egy pillanat múlva a derekamat megütötte a rám hulló nehéz rúd. Áu.

Egy kék sportcipő került a látóterembe, majd valaki a hónom alatt átfogva felhúzott a salakos talajról. Abban a másodpercben, hogy talpra álltam, éles fájdalom nyilallt a bal térdembe. Lenéztem rá és elhúztam a szám a poros–kavicsos–vérnyomos sebhelyemet látva.

   – Minden rendben veled? – kérdezte egy mély hang mögöttem, mire megpördültem és Aaronnel találtam szembe magam. Póló nélkül állt két centire tőlem. Esetlenségem miatt felvillant lehengerlő mosolya. Bal kezével a lapockámhoz nyúlt, biztosítva afelől, hogy nem esek el még egyszer. Végtelennek tűnő percek teltek el, míg ott álltunk egymást lazán átkarolva. A következő, amit érzékeltem, az érintése volt. Jobb kezével felemelte az állam, majd megszólalt:

   – Vérzik az orrod.

Oda is kaptam gyorsan, hogy letöröljem a vért, mikor felpillantottam, Aaron már feltűnően a mellkasomra összpontosította a tekintetét.

   – A franc – mormogtam. A hófehér pólóm is sikerült összevéreznem.

   – Szükséged van még rám, vagy visszamehetek? – kérdezte lágyan. Hogy szükségem van–e rá?! Naná. De ezt nem mondhattam ki hangosan.

   – Persze, menj csak, én megleszek. Köszi. – Hátat is fordított és visszafutott a csapathoz. Körülnéztem. A lányok kis csapatokba verődve álltak egy–másfél méterre és az előbb látott „ölelkezést” elemezték ki. Emelt fővel elindultam a kijárat felé, egy másodperccel többet sem akartam itt tölteni feleslegesen. Laura és Annie is mellém szegődött, nekem meg százszor kellett biztosítani őket, hogy jól vagyok. Közben pedig végig az a bizonyos szürkészöld szempár járt az eszemben.