III

Sziasztok! Itt is van a harmadik fejezet! Ennek nem tudtunk címet adni, úgyhogy várjuk az ötleteiteket kommentben!

III

Reed Hobbs

Ma is hamarabb végeztem, mint Masonék, ők eléggé beszívták azzal az angoltanárral, aki néha fél órákat is ráhúzott az előadásaira. Csak álltam ott, zsebre dugott kézzel a falnak dőlve. Kicsúsztattam a mobilomat a zsebemből és ránéztem az órára. Hát ez nem lesz rövid. Még mindig maradt 5 perc a normál kicsöngetésig. Sajnos Annie már egy órája hazament. A fél óra mégis hamarabb telt el, mint gondoltam volna, mikor felnéztem Mason és Aaron alakját vettem ki a tömegben, míg Trey épp most fordult be a folyosó végén. Integetett és pont olyan arcot vágott, mint mikor először találkoztunk az oviban. Emlékszem, Masonnel kezdtem el először barátkozni, pontosabban ő kezdett el velem, de ez igazából lényegtelen. Masonnal viszont Aaron is együtt járt, aki mint egy kiskacsa, követte Mason mindenhová. Az elején idegbajt kaptam tőle, mert annak ellenére, hogy mindig velünk játszott, mindig olyan zárkózott maradt, amit én sose tudtam megérteni. Aztán pár héttel később érkezett egy új gyerek a csoportunkba. Ő volt Trey, aki folyton az agyunkra ment, ahogyan azóta is, de mégis, mi négyen elválaszthatatlanok voltunk. Trey hülyeségei talán még hiányoznának is.

Közben mindhárman odaértek elém és minden jelzés nélkül egyszerre indultunk el a kijárat felé. (valaki beleboxolt a vállába.

   – Akkor holnap! – köszöntünk szinte egyszerre Kaynek, aki mint minden nap, ma is ránk akart akaszkodni hazafele. Szememet forgatva néztem a fiúkra, miközben kiléptünk a sulikapun.

   – Te, ezt a srácot alig lehet lekoptatni – sóhajtottam drámaian. (azért elég könnyen sikerült lerázniuk! most!!!!)

   – Tudod, hogy a nagyanyjával él – próbálta védeni a srácot Mason. – Én se szívesen lógnék azzal a boszorkánnyal.

   – Jó vicc – köhögtem az elfojtott nevetéstől.

   – Ha már a boszorkányoknál tartunk, tudsz valamit a Gyűlésről? – kérdezett Trey.

   – Tudjátok, hogy még én se tudom, mi lesz.

   – Még. De talán nemsokára meglátod. Nem hiszem el, hogy nem is vagy büszke a képességedre. Mikor apám… – kezdte szokásos monológját Trey.

   – Ezt mintha már mesélted volna – akartam leállítani, nehogy az egész életét elmesélje attól kezdve, hogy megszületett. De nem hagyta abba.

   – Szóval mikor apámnak meséltem egyik éjjel, hogy látomásod volt…

   – Elismerően bólogatott, mi? – Ugyanis mindig azt csinálja. Már amikor hallja egyáltalán, amit a fia mond. Mr. Danvers ugyanis félig süket. Ennek ellenére mindannyiunk szemében elismert boszorkány, hiszen ő az egyetlen közülünk, aki járt az ellenség területein és túlélte.

   – Igen, bólogatott – folytatta Trey, mintha meg se hallotta volna az iróniát a hangomban.

   – Te veled meg mi van, Aaron? Senkihez se szóltál egész nap.

   – Családi zűrök, hagyjad – súgta oda Mason, és hogy nyomatékosítsa szavait, oldalba is lökött.

   – Csak nem történt valami, amiről lemaradtam? – Trey is halkabbra fogta a hangját, aminek nem sok értelme volt, ugyanis Aaron egy centire sétált tőle.

   – Apám felfedte a valódi énjét anyám előtt. – Aaron hangja szokatlanul reszelős volt.

   – És… – próbált Trey belekezdeni valamibe, de Aaron folytatta.

   – Elhagyott minket. – Értetlen arcainkat látva hozzátette. – Lelépett. Fogta a cuccait és csak úgy elment…

   – Csak úgy? Lelépett? Egyáltalán, hogy lehet, hogy ennyi évig sikerült titokban tartania? – Hármunk közül Trey fogta fel leghamarabb a hallottakat.

   – Nagyon sajnálom. De… biztos visszajön hamarosan – próbált valami bíztatóval előállni Mason.

   – Ezek után nem hinném.

Sosem volt valami nagy tapasztalatom abban, hogyan rángassak ki embereket a depresszióból, úgyhogy ezt inkább lepasszolom Masonnek.

     Szinte fel sem tűnt, hogy az aszfalt földútra váltott a lábam alatt és az út belevezetett minket az erdőbe. Lassan oda is érünk a régi Hubbard házhoz.

A ház Mason öröksége volt. A nagyapja tavaly halt meg, és az egész birtokát rá hagyta. Bár az örökségből csak a házat lehet használni; a kert kész káosz volt.

Mason ment elöl, legutoljára én léptem át a küszöböt és odamentem a kanapéhoz, aminek háttámlájára akkora már Trey és Aaron telepedett. Leültem én is – a többiekkel ellentétben én a kanapénak arra a részére, ahova a normálisak szoktak és bekapcsolódtam a „városi nő–egylet eheti találkozójába”.

   – Apám az utóbbi hónapokban eléggé… furcsán viselkedett otthon. Velem is, pedig mindenbe be vagyok avatva. Mintha elhallgatna valamit vagy nem is tudom. Sokszor olyan zavart volt, és nem lehetett vele mit kezdeni. Aztán tegnap este valami elpattant kettejük között. Egyáltalán nem volt komoly, de apám nem tudta féken tartani az erejét. És hát… szépen bemutatkozott anyának…

   – Mégis mi lehet az, amit előled is titkol? – kérdeztem, csak hogy érezze, valamennyire képben vagyok.

   – Fogalmam sincs… Ezen agyaltam egész nap.

   – És mi van akkor, ha van valami kapcsolat Aaron apja és a hétvégi Gyűlés között? – vetette fel Trey.

Na remek, megint témánál vagyunk.

Közben Mason egy–egy pohárral a kezében visszatért a konyhából, majd leült mellém. Trey pedig csak folytatta az elméleteit:

   – Ha jól számoltam, a mostani hétvége nem esik bele a megszokott Gyűlési időpontokba. Ezek szerint valami halaszthatatlan lesz az asztalon. Vagy talán valami beavatási szertartás lesz az elsőgyűléses Látóknak – találgatott Trey, amiből rájöttem, hogy a Látók semmilyen infót nem szivárogtatnak ki az összejöveteleikről, különben Trey már rég minden részletet tudna. – Ezek a rohadt könyvek nem írnak semmit! – Sétált oda Mason nagyapjának könyvespolcához.

     Az évtizedek vagy talán évszázadok alatt összegyűjtött kötetek mindegyike megfordult már Trey kezében. Csapatunkban ő volt az, aki mindent kikutatott a fajunkról. Persze minket is tanítottak eleget a szüleink, de Trey extra tudása gyakran jól jött. És egyben gyakran az őrületbe is kergetett.

   – Örömmel kölcsönadom a látomásaimat és akkor elhúzhatsz te a Gyűlésre – szóltam oda neki. Trey egyszer kifejtette, hogy ölni tudna a képességemért, de jó lenne, ha ezt nem hajtaná be rajtam. Én már kevésbé élvezem, ha képek megállíthatatlan sora veszi át felettem az irányítást.

     Mostanra Aaron melankóliája Masonre is átragadt, ő is csak bámulta a dohányzóasztalt és az asztallapon csúsztatgatta a kiürült poharát.

   – Obscurumok! – mormogta halkan Trey, mire mindhárman felkaptuk a fejünket, mintha igazából felordított volna és zakkant barátunkra néztünk. – Miért? Mondjátok, hogy hülye vagyok, de attól még ők az egyetlen tabu mostanában a szüleinknél.

   – Hülye vagy – mondtam, mire Aaron szája sarka fölfele mozdult. Igazából nem volt mosolynak nevezhető, de legalább ígéretes kezdete a csapat rehabilitációjának.

   – Nem gondolom, hogy bármi lenne velük – mondta Mason szokásos higgadtságával. Én még vártam, hogy Trey valami értelmet is tegyen az előbbi kijelentésébe.

   – Figyeljetek: ugye Mr. Walcott Aaront kiskora óta mindenbe beavatta és varázsolgatott vele, meg ilyesmi. Erre most itt van valami, amit mégis titkol. Ez csak fontos lehet!

   – Kössz a segítséget, Trey, de erre már én is rájöttem.

   – Különben nem titkolná… – mondtam ki az egyértelműt magam elé meredve.

   – És? ... – Mi és? Nem értettem, Trey hova akar kilyukadni. – Amik fontosak az életünkben azok az obscurumok. Fogadjunk, Reed, hogy hétvégén a Látótanács tőlük fog zengeni.

   – Fogadni akarsz?

   – Igen. Egy láda sör?

   – Egy láda sör. – Fogtunk kezet.

d

   – Találd ki, ki vagyok! - ugrott valaki a nyakamba, majdnem ledöntve a lábamról.

   – Csak nem? Hu, nagyon nehéz… Laura biztos nem lehetsz – válaszoltam neki, mire ő lemászott a hátamról, de a szemem elől még mindig nem vette el a kezeit.

   – Te kedves ismeretlen, elárulod, hogy hová viszel? – kérdeztem tovább játszva a játékot.

   – Elrabollak…

   – Ezt nem kellett volna elárulnod, édes – hallottam Mason hangját. Ezek szerint a többiek is itt vannak.

   – Mindjárt ott vagyunk. – Vezetett végig a sulifolyosón, ki az ajtón át, a parkolóba. Ott arrafelé indultunk, amerre Aaron rendszeresen parkol.

   – Na, jó, kedves szülinapos, kinyithatod a szemed.

   – Talán ha elvennéd a kezed…

           Mikor elvette, a kinti világosság majdnem kiégette a szemem, mire visszanyertem a látásom, Aaron a kocsijából egy nagy téglalap alakú kartondobozt halászott elő és a kezembe nyomta.

   – Sok sikert. – Aki nem köztünk nőtt fel, nem érthette meg ezt a furcsa szülinapi köszöntést, de nekem bőven elég, hogy én értem.

Kinyitottam a dobozt, és egy zöld szövetet találtam benne, furcsa anyag és egyéb papírfecnikkel egybekomponálva, amik a közös élményeink egy–egy darabját jelentették. A köpenyhez egy nagy csuklyarész is tartozott, amiben száz, hogy úgy fogok kinézni a hétvégén, mint valami szektás.

   – Remélem, tetszik, kis szülinaposunk. Nem kevés esténkbe telt Lauraval, amíg összeférceltük a Gyűlés–köpenyed. – Nyomott Annie egy szülinapi csókot a számra.

– Ha nem haragszotok – csókoltam vissza. – Most nem próbálnám fel az egész iskola előtt. Bár tudom, hogy hihetetlenül jól állna, de valahogy az az érzésem, a vége az lenne, hogy elzárnának egy külön kis gumiszobába. 

II - A LÁTSZAT FONTOS

Már ezalatt a kevés idő alatt is sokan meglátogattátok a blogot és elolvastátok az első fejezetet! Itt is van a második!!!

II

A LÁTSZAT FONTOS

Nina Carter

           Már két hónapja hogy átköltöztem ebbe a poros kis városba. Ha nevezhető ez egyáltalán városnak. Tudom én, hogy néha magasra teszem a lécet, de ezt a helyet egy csepp jóindulattal sem sorolnám ebbe a kategóriába. New York, az város! Kész. Pont. Elképzelésem sincs, hogy fogok itt lépést tartani a NYi csajokkal, mikor az itteni boltok vagy hatvan fölöttiekre szabnak xxxles méretű göncöt, vagy másfél hónapos csecsemőkre. Elárulom, én nem illek egyik csoportba sem…

           Reggel apám késve ébresztett. Így alig volt időm kikapni valamit az egyik már kinyitott dobozomból – igen, alkalmas szekrényt még nem sikerült találnom – és máris rohannom kellett, hogy időben kiérjek a megállóba. Azért egy gyors pillantást még tudtam vetni a folyosó vége felé, ahova a semmiből előkerült nagynénimet szállásoltuk. De Carile felbukkanása semmi ahhoz képest, amin talán komolyan is el kéne gondolkodnom. Ugyanis nem hiszem, hogy normálisnak mondható, ha látomásaim vannak.

Mint 8:20kor kiderült, apám hozott fel az ágyamba, mikor az álmosságtól a fejem lekoppant az ebédlőasztalra. Visszagondolva valahogy mégsem aludtam, hanem mintha az alvás és az ébrenlét között lebegtem volna félúton. Pelyhes fekete tollak érintették arcomat, csiklandozták a karomat minden újabb lépcsőfoknál. Két szárny ölelt körbe a biztosan tartó karokon kívül. Ahhoz a férfihez tartoztak, aki a karjaiban cipelt. És az határozottan nem apám volt.

     A buszon sem tudtam szabadulni a nyomasztó gondolattól, hogy újabban már az álmaimon kívül is kísértenek az angyalok.

Figyelemelterelésképpen a semmilyennél semmilyenebb házak egymásutánját néztem a buszablakon keresztül. Még a főutca, amin a busz végigvitt, sem büszkélkedhetett szép házakkal, nem hogy a város többi része. Mondjuk legalább a város régi részében egyedi házakat építettek, míg a mienk az újban egy a sok tömeggyárott közül. Az iskola is az újabb részben épült meg, a régiben egyedül a kikötő és a halpiac van, de oda be nem tenném a lábam. Tekintetem visszakalandozott az utasokhoz és hirtelen megláttam egy lányt, akiről tudtam, hogy abba a suliba jár, ahova én. Ezt mondjuk nem volt olyan nehéz megállapítanom, mivel egy gimnázium volt csak a környéken. Tudom, elég ciki, hogy még mindig nem tudom biztosan, melyik megállónál kell leszállni, de ez van. A ballonkabátos, szögletes szemüvegű csaj segítségére szorultam. Jelzett.

   Követtem végig az utcán, örülve annak, hogy nem én leszek az egyetlen, aki elkésik ma reggel.

           A portás szúrós tekintettel mért végig, én cserébe egy széles mosolyt villantottam felé, lehúztam a beléptetőkártyám és átverekedtem magam a forgóajtón. A modern eszközöket ehhez hasonló vackokban élték ki Gloucesteriek. De az még nem világosodott meg bennük, hogy ezek csak megnehezítik az életünket. Végül tizenkét perces késéssel toppantam be az osztályterembe, elhadartam egy gyors bocsánatkérést, majd leültem az ablak mellett egyedül árválkodó székre.

d

           Lassan a menzáról visszaérkezők megtöltötték a folyosót, az udvarra nyíló ajtónál melegítős lányok ácsorogtak és az alkalmat várták, hogy bejussanak a fogat vacogtató hidegből. Felkaptam a minden–napra–új táskám a vállamra és az utolsó nyomorúságos órám színhelye felé vettem az irányt. Erkölcstanom lesz. Hah, utálom. Elég hihetetlen, de igaz, hogy olyan elveket akarnak belénk verni, ami már az 50-es években is elavultnak számított. Otthon jót nevettünk volna ezen, de én első alkalommal azon se lepődtem volna meg, ha maga Jézus tartja meg az órát. Nem sokkal lőttem mellé: a teremben egy szakállas öreg ült furcsa, leginkább köntösre hajazó zakóban és kopott szövetnadrágban.

     Hangosan végigkopogtam a padok között, de ő szokása szerint még csak fel sem nézett a könyvből, amit a kezében tartott. A szünetből megmaradt perceket a tankönyvem fedőlapjának firkálgatásával ütöttem el, becsengetéskor mindenki egyszerre tódult be a teremajtón. Mellém Laura ült, az itteni legjobb barátnőm, legalábbis ezt próbálom beadni neki. Első beszélgetésünk óta a kapcsolatunk – látszólag – sokat változott, most már én is elismert tagja vagyok a csapatnak. Pedig először iszonyat lekezelően állt hozzám:

   – Szia – köszönt rám. Ekkor még csak 2–3 napja lehettem a suliban és még nem ismertem szinte senkit. – Mi az? Nem hallasz? – mondta kicsit hangosabban, mikor látta, hogy nem reagálok.

Ez hozzám szól?  – gondoltam – Persze, hogy hozzám szól, hiszen rajtam kívül senki sincs ezen a nyamvadt folyosón.

Felnéztem. Először a lány vékonyka lábán, majd derékig érő vörösesszőke haján akadt meg a tekintetem.

   – Hello. Ismerjük egymást?

   – Személyesen nem. Laura vagyok. Egy osztályba járunk.

   – Hello, én izé. Nina. – Izé Nina, ez aztán a találó bemutatkozás. Kezdtem elvörösödni a bénaságomon.

   – Tudom. Sokan beszélnek rólad.

   – Igen, sejtettem. Nem gyakran jön ide újonc, gondolom.

Nem nézett rám, a folyosó túloldalán álló srácokat stírölte.

   – Elég fura vagy.

   – Már megbocsáss, de minek neveztél? – kaptam fel a vizet.

   – Furának – fordult végre felém teljes nemtörődömséggel. – A legújabb mobil, extrém hajak. Na meg minden nap másik csilli–villi táskát hurcolsz magaddal. Távolról sem tűnsz idevalósinak.

   – Talán mert nem is vagyok az!?

   – Hát az lehet, de én úgy hallottam, hogy maradsz egy darabig. Talán meg kéne fontolnod, hogy beilleszkedj! – és ezzel otthagyott a radiátoron torkomra akasztva a szót.

Beilleszkedni? Én? Ne hülyíts! – gondoltam akkor, de most már pontosan tudom, ez az egyetlen út ahhoz, hogy megkapjam, amit akarok.

     Ekkor a csengő másodszorra is megszólalt, jelezve hogy kénytelen leszek visszaterelni a gondolataimat a jelenbe. Majd a tanár elképesztő lassúsággal feltápászkodott, fél szemét még a könyv sorain tartva, és kérte, hogy tiszteljük meg egy vigyázzállással. Négy srác zavarta meg az óra kezdetét, Laura és Annie négytagú sráckülönítménye. Az elmondásuk alapján két éves koruk óta nem kerültek fél méternél távolabb egymástól. Tisztára, mint valami szekta!

     Utolsóként Aaron lépett be, aki miatt már majdnem egy hónapja elviselem a társaságukat. Miközben a két padsor között a helye felé indul, Aaron pillantását keresem, és az agyamban újabb olyan csábító módszerek után kutattok, amikkel még nem próbálkoztam. Hetek óta ezt a játékot játsszuk, de ő mindig csak egy pillanatra néz a szemembe, aztán mintha ezzel jelezni akarna valamit, elkapja a pillantását. De ez az egy röpke pillanat is elég ahhoz, hogy végigfusson a hátamon az a bizsergés, amit azóta érzek, mióta legelőször megláttam. Mikor a közelemben van mindig megnyugszom, még akkor is, ha semmi okom a biztonságom miatt aggódni.

     Zavartan ültem vissza a székre, olyannyira zavartan, hogy Laura füzetét lesodortam a padról. Ő lehajolt, és nyújtózkodott vagy két percig, mire elérte. A fiúk gyorsan leültek a megszokott helyükre, ami Aaron esetében pont az enyém előtti széket jelentette. Mellette Mason ült, Aaron legjobb barátja, aki egyben Laura pasija is.

     Ahogy Aaron leült, éreztem a samponja furcsán édes illatát. A haja még vizes volt a meccs utáni zuhanytól. Hátrafordult, mire majd’ megállt a szívem. Nem elég, hogy vadítóan helyes, ehhez még a focicsapat irányítója is. A pont hozzám való srác.

     Óra után az egész iskola a menza felé özönlött, én szokásosan Laurával tartottam. Útközben Mason is csatlakozott hozzánk, majd mikor beértünk a menzára leültünk szokásos asztalunkhoz, ahol Annie várt minket, Reed barátnője. Pár lánnyal csevegett, akik szintén velünk szoktak enni, de még sosem éreztem fontosnak megjegyezni a nevüket. Megint Laura házibulijáról volt szó, ami majdnem egy hónap múlva lesz, de úgy látszik ez itt akkor szám, hogy már ennyivel előre el kell kezdeni szervezni. Ma éppen a menü volt a téma. Amint leültünk Laura belevetette magát a társalgásba, arról hogy szerinte mini–szendvicseket vagy inkább mártogatóst kéne felszolgálni a bulin. De nem igazán tudták beleélni magukat a tervezgetésbe, mert pár másodperc múlva megérkezett Aaron és a másik két srác a mindig–együtt–lógunk–bandából.

   – Sziasztok! – köszönt Reed. A történetekből, amiket Laura mesélt, az derült ki, Reed a csapat mókamestere. – Hé, Cica! – beállt Annie mögé és megcsókolta. Elkért egy széket a másik asztalnál ülő társaságtól és bezuttyant Annie és a mellette ülő lány közé.

Laura, fel sem nézve a buli–jegyzeteiből csak intett neki.

   – Na várjunk csak! Te vagy Annie és Laura új barátnője, igaz? – kérdezte rám nézve.

   – Igen ő az. Ninának hívják. – előzött meg Mason. – New Yorkból jött.

   – Én Reed vagyok, ő Trey, ő pedig Aaron – mutatott a mögötte ácsorgó fiúkra. – Hello – mondták lazán, aztán az asztal másik vége felé vették az irányt, mivel itt már az asztallap is foglalt volt.

Már feleslegesen köszöntem utánuk.

   – Reedy, ugye te is jössz Laurához? – kérdezte Annie és egy puha puszit nyomott szerelme vállára.

Reed válasz helyett megsimította a combját és Masonhöz fordult.

   – Ti jöttök?

   – Ha jössz, adok neked valami feladatot is! Ezt vedd számításba – vágott közbe Laura. – Totál el vagyunk csúszva a szervezéssel!

   – Én igen, de a többieket még nem kérdeztük. – állította le Laura kifakadását Mason. – De nem hiszem, hogy Aaronnek túl sok kedve lenne.

   – Majd hazafelé megpuhítjuk. Trey meg biztos benne lesz – mondta Reed egy sanda molyos kíséretében.

   – És te Nina? Rád számíthatok? – érdekes, Laura mennyire bevette ezt a beilleszkedős–dumámat. Eddig abban sem voltam biztos, hogy meg vagyok hívva, de ha egy hajszálnyi esély is van rá, hogy Aaron is eljön, nekem is meg kell ragadnom az alkalmat ezért felfüggesztettem az asztal túlsó végének bámulását és határozottan rávágtam: – Persze. Nagyon szívesen segítek.

   – Mondjuk… – rágta elgondolkodva a ceruzáját Laura. – Megtervez­hetnéd a meghívókat!

   – Remek. – Értsd semmi kedvem hozzá.

d

   – Fuss, Annie! Fuss! – kiáltották a lányok egyszerre én meg unottan vizsgáltam fényes körömlakkomat. Nem volt jobb dolgom, amivel elfoglalhattam volna magam tesióra közben. Ez is tisztára nevetséges volt: itt kötelező volt a heti három tesi és egy plusz foglalkozást is fel kellett venni, ha az ember nem akart megbukni. A lelátónak mondott rozsdás, eredetileg fehér padok egyikén ültem magamban, amíg a többiek azokat a hülye oszlopokat ugrották át. A mai óra volt az eddigiek közül a legrosszabb. Gátak voltak kihelyezve a futópályára, ráadásul ez a paraszt nő olyan magasra tette a léceket, hogy lehetetlen volt átugrani őket. Na persze Annie–nek egyáltalán nem esett nehezére.

   – Hé, Nina! – kiáltott oda nekem kedves tanárnőm a pálya átellenes végéből. – Te jössz!

   – A francokat – ordítottam vissza és eszem ágában sem volt mozdulni.

   – Mondom, te jössz – mondta hangsúlyozva a „te” szócskát, mikor átsétálva a pályát közelebb ért hozzám.

   – Nem kényszeríthet, hogy átugorjam ezeket a rohadt botokat! Egyszerűen nincs joga! – Jöttem elő a házirenddel.

   – Nem tudom, kislányom, New Yorkban mit tehettél meg és mit nem, de ez itt nem szokás! Az eddigi órákon vártam, hátha megjön az eszed és csatlakozol a többi lányhoz, de hiába. Viszont ész nélkül is lehet gátat ugrani, úgyhogy nyomás!

   – És mit csinál, ha nem teszem meg?! – Tettem csípőre a kezem és kérdőn néztem rá.

Mire Annie a kör végére ért, mindenki lefagyva állt a futó– vagy a focipályán és a tanárnőt és engem bámult. Laura kiválva a lányok közül odajött hozzám és belém karolva elrángatott a felhúzott nőtől.

   – Nina, én a helyedben legalább megpróbálnám – súgta oda.

   – Kössz, de nem vagy a helyemben – torkoltam le. – Én nem ugrok át semmilyen botot – kiáltottam, hogy a tanárnő is hallja és hátat fordítva elsiettem a pálya egyik bejárata felé.

A kimenetelem totál hatásos lett volna, ha nem találom szembe magam az évfolyam focicsapatával, akik az erősítés után érkeztek a központi  pályára.

Természetesen az én kiszemeltem is köztük volt.  Így egy másodperc kellett csak ahhoz, hogy meggondoljam magam. Most már biztos voltam benne, hogy Aaronnek nem jön be a mozgás ellen tanúsított kampányom. Visszafordultam a még mindig engem bámuló lánytömeg felé és kelletlenül visszabandukoltam hozzájuk.

   – Egyszeri alkalom – vetettem oda a tanárnőnek gyilkos dühvel és a műfüvet körülzáró futópálya felé indultam. Még láttam, ahogy Laura helyeslően elmosolyodik.

     Jó szorosra kötöttem a cipőmet és vettem egy mély levegőt. Felmértem az előttem álló gátrengeteget. Elment az épp eszem, hogy ilyenekre vállalkozom ezért a srácért!

Nagy lendületet vettem és elégedettség töltött el, mikor az első gát felett simán átrepültem. Majd a második és a harmadik is kisebb nagyobb hibákkal, de sikerült. A szél süvített a fülem mellett, azt hiszem, életemben nem futottam még ilyen gyorsan. A lányok hangját lehetett hallani a háttérben, még akadt olyan is, aki a nevemet kiáltotta bíztatásként. A következő léc már magasabban volt és én egy pillanatra elbizonytalanodtam, menni fog–e. Kipillantottam Aaronra, aki szintén érdeklődve figyelte a mutatványom. Sose látott még tesiórán mozog…ni.

Már a földön fekve fejeztem be a mondatot. Az orrom sajgott, annak köszönhetően, hogy a fejemmel előre átbuktam a gáton. Egy pillanat múlva a derekamat megütötte a rám hulló nehéz rúd. Áu.

Egy kék sportcipő került a látóterembe, majd valaki a hónom alatt átfogva felhúzott a salakos talajról. Abban a másodpercben, hogy talpra álltam, éles fájdalom nyilallt a bal térdembe. Lenéztem rá és elhúztam a szám a poros–kavicsos–vérnyomos sebhelyemet látva.

   – Minden rendben veled? – kérdezte egy mély hang mögöttem, mire megpördültem és Aaronnel találtam szembe magam. Póló nélkül állt két centire tőlem. Esetlenségem miatt felvillant lehengerlő mosolya. Bal kezével a lapockámhoz nyúlt, biztosítva afelől, hogy nem esek el még egyszer. Végtelennek tűnő percek teltek el, míg ott álltunk egymást lazán átkarolva. A következő, amit érzékeltem, az érintése volt. Jobb kezével felemelte az állam, majd megszólalt:

   – Vérzik az orrod.

Oda is kaptam gyorsan, hogy letöröljem a vért, mikor felpillantottam, Aaron már feltűnően a mellkasomra összpontosította a tekintetét.

   – A franc – mormogtam. A hófehér pólóm is sikerült összevéreznem.

   – Szükséged van még rám, vagy visszamehetek? – kérdezte lágyan. Hogy szükségem van–e rá?! Naná. De ezt nem mondhattam ki hangosan.

   – Persze, menj csak, én megleszek. Köszi. – Hátat is fordított és visszafutott a csapathoz. Körülnéztem. A lányok kis csapatokba verődve álltak egy–másfél méterre és az előbb látott „ölelkezést” elemezték ki. Emelt fővel elindultam a kijárat felé, egy másodperccel többet sem akartam itt tölteni feleslegesen. Laura és Annie is mellém szegődött, nekem meg százszor kellett biztosítani őket, hogy jól vagyok. Közben pedig végig az a bizonyos szürkészöld szempár járt az eszemben. 

Prológus

PROLÓGUS

Benjamin Carter

           Egy villanás, majd leállt a kocsim. Kipattantam, ekkor egyet kivéve az összes utcalámpa kialudt. Lassan a fény felé fordultam, de nem láttam semmit a felém kúszó sötétszürke ködtől. A folyó zúgása semmi jót nem jósolt.

     Két női alak rajzolódott ki a lámpa halovány fényében, hátukon hatalmas, denevérszerű szárnyakkal. Egyikük a híd korlátján guggolt, mintha csak játszani készülődnénk. Pedig koránt sem erről volt szó.

A másik szárnyas szörny, akinek égővörös hajánál már csak a szeme szikrázott vörösebben, magas, borotvaéles hangján megszólalt:

   – Benjamin Carter! – Még ki sem mondta a nevem, én már a lehetőségeimet vettem sorra. – Készülj a halálodra!

   – De nem ma éjjel – suttogtam és reméltem, hogy valóban igazat mondok.

Hogy hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Boszorkány vagyok.

Egész testemet elemésztette az éles fájdalom és megszűntem létezni a világ számára…

I - ÚJRA LÁTNI

Sziasztok!
Meg is érkezett a könyv első fejezet a blogra! Reméljük tetszeni fog, megjegyzéseket vagy kritikákat szívesen várunk kommentbe vagy az e-mail címünkre! (vampiresworld.szerk@gmail.com)

I

ÚJRA LÁTNI

Nina Carter

           Éjjel kettő volt már, de én az ablakom mélyedésében ültem és hajszárítóval szárítottam frissen lakkozott körmeimet.

     Egy autó kanyarodott fel a házunk előtt a járdára, majd a sofőr leállította a motort és kiszállt. Egy gurulós bőröndöt vonszolt maga után, ami valószínűleg fegyverekkel és mindenféle betörőeszközökkel van tele. Mi?! Valószínű az agyamra ment ez a város.

Kiléptem a szobámból a folyosóra és igyekeztem nem túl hangosan lesurranni a lépcsőn.

     A nappaliban mind fel voltak kapcsolva a lámpák – apám megelőzött! És hallhatóan jól elcseverészett az éjszakai látogatónkkal, akinek a hangját nem tudtam sehova tenni, de mégis rettentő ismerősen hangzott… Érdes, mélyebb hangja volt, olyan, mint azoknak, akik megállás nélkül cigiznek.

De valami más is volt benne – egy jellegzetes hangzás, amit ezer közül is megismernék. Az édesanyám. De nem lehetett ő. Anya meghalt, mikor éppen betöltöttem a nyolcat.

   – Örülök, hogy eljöttél, Car. – Apa hangja éberséggel volt teli, ami meglepett. – Már azt hittem, nem foglak újra látni a wales–i eset után.

     Fogalmam sem volt, mit csinált apa Európában, de ha tovább hallgatózom – gondoltam – biztos ez is kiderül.

   – Azért jöttem, mert Luho megérzett valamit. Egy Fényt három hónapja. Rögtön indultam, de ennyi időbe telt, mire rájöttem, hogy mellőled szállt fel.

Ez a nő komplett idióta.

   – Benjamin. Őt..

   – Cstt, várj. Van itt még valaki. Született nektek egy lányotok is, ugye?

   – Igen, Nina, de ő nem...

   – Csak mert ott ácsorog a lépcsőn.

     Azt hiszem, most kéne előlépnem, ha már így felkonferáltak.      

   – Jó estét – léptem ki és köszöntem erőltetetten széles mosollyal.

   – Inkább éjjelt. Elnézést, hogy felvertelek titeket, de igen fontos ügyben utaztam ide. Ami úgy érzem, mindnyájunkat érint. – Magas, vékony, sötéthajú nő volt, akiről kicsit sem tudtam megsaccolni, hány éves is lehet, tökéletesen lesült, sima bőre, és élénken kifestett szemei miatt.

– Édesanyád testvére vagyok. Carile. Ideje volt végre találkoznunk.

           Egy fél csomag sütivel és egy csésze meleg teával tudtuk megkínálni Carile–t.

Furcsálltam, hogy eddigi 17, évem alatt egyszer sem hallottam, hogy anyának lett volna testvére. És mi volt az a fény izé, amit előtte magyarázott?

Apa és újdonsült nagynéném jól elcsevegtek magukban is, akár vissza is vonulhattam volna végre aludni, úgyis több napja le sem hunyom a szemem. Vagy ha sikerül is letepernie az álomnak, mindenféle furcsa fekete szörnyet látok magam előtt, akik egy másodpercnyi pihenőt sem hagyva üldöznek. A völgyet körülzáró hegyek semmilyen kiutat nem hagynak és a leheletem szinte azonnal megfagy. Hatalmas szárnyaik a havat súrolják, kezükben furcsa botot tartanak. Kimerülten, csurom vizesen zuhanok a hóba és az utolsó, amit látok, az négy koromfekete szempár. – ekkor szoktam felébredni. Nem tudom, miért törnek minden éjjel felszínre ezek a képek, talán csak egy régen látott film.

     Amióta Ben elszökött otthonról és mi ide költöztünk, minden megváltozott. Még a belsőm is mintha darabokra akarna hullani, hogy aztán máshogy illessze össze a darabjaim.

Ben halála mindenkit megviselt körülöttem. A rendőrség hosszú hetekig kereste őt, de csak apa kocsiját találták meg keresztbe a hídon.

Féknyomok, vér a korláton. Minden, ami szükséges egy rendőrségi rutinmunkához. Egy elcsépelt sztori, ami egy filmben különösen unalmas, viszont ha az életedbe is beszivárog a bűnügyek világa, már nem kezeled olyan nyugodtan a dolgot.

     Esett az eső, mikor Ben hazafuvarozott, majd még elugrott Kate–ért, hogy együtt menjenek a Parkba találkozni a haverokkal. Utunk némán telt, pedig lett volna mit átbeszélnünk.

Mint utólag kiderült, akkor láttam utoljára egyetlen testvéremet. És én meg csak becsaptam az kocsiajtót, mikor megérkezett a házunk elé, és dühösen beviharzottam.

Előző este eléggé összebalhéztunk, így visszanézve azonban semmiségnek tűnik a vitánk tárgya. Mindössze annyi történt, hogy Ben meglátott cigizni a suli ebédlője mögötti kis udvarban és miután megígértettem vele, hogy nem árul be apának, nyugodtan mentem haza. Csakhogy Ben vacsora közben elejtett egy félmondatot az udvaron történtekről, és apám, aki egyébként sosem hallja meg, mit mondunk, most addig faggatta, míg ki nem húzta belőle, mi történt. Meg is kaptam a kellő lecseszést érte, de visszagondolva akár nagyobb büntetést is kaphattam volna, mint a bankkártyám zárolása. Akkor rettentő dühös voltam apámra, de legfőképpen Benjaminra, amiért beárult.

Másnap este a TV előtt ültem egy tál chipsszel az ölemben, amikor megcsörrent a telefonunk.

Apám egyből indult is a konyhába, hogy felvegye, majd egy rövid „hallo” után hosszú ideig nem szólt semmit.

Aztán felkapta a kabátját és egy szó nélkül kirohant.

     Mire hazaértünk a bátyám összes holmija eltűnt, a szobáját teljesen kiürítették. Teljesen – egy árva fotó vagy cipőfűző sem maradt utána. Csak az üres szekrény, a bevetett ágy és az íróasztal.

És még valami, amit nem tudtam hova tenni. Egy fekete toll maradt az ágyon. Tépett, zilált, olyan, mint amilyenből az álmaimban látott szárnyak állnak össze. Egész testem megdermedt, a félelem, amit a fekete angyalok okoznak, ismét belém költözött.

Talán csak egy madártoll, űztem el a fejemben kavargó rémisztő gondolatokat megint, mint az óta az este óta már sokszor.

Bemutatkozás

Kedves Olvasóink! Ezennel szeretnénk megmutatni Nektek az általunk írt könyvet, amely a Sötétnek ítélve címet kapta. Reméljük, sokatoknak megtetszik majd és olvassátok a történetet.

Itt egy kis bemutató, amit Izolde Johannsen, drága barátunk írt könyvünkről.

"Ha éjjel szárnyak csapkodására ébredsz, egyáltalán nem biztos, hogy azok a kinti varjak vagy feketerigók. Az est leszállta előcsalogatja legtitkosabb félelmeid és amikor eljő végre a hajnal derengése hálatelt szívvel mondasz köszönetet az újabb ébredésnek. Megint egy reggel... amit élve kezdhetsz el.
Ha halandó vagy csak álmaidban küzdesz árnyakkal. De ha boszorkány, ezek az árnyak valósággá válnak. A párhuzamos világokra nyíló ajtók mögött olyan lények élnek, melyek ideje csak most jött el. Titkold, vagy hirdesd eredeted, a vége úgyis a küzdelem.Történetünk hősei a valós világban tinédzserek. Életük legszebb évei állnak előttük, legalábbis mindenki ezt harsogja. De Nina és a fekete úrnő tömlöcében vergődő fogoly másként gondolja. Tarts velük, hogy megtudd mi rejtőzik a szárnysuhogás mögött. Legyőzhető-e a félelem, vagy elemészt a suttogása."

Izolde Johannsen