V folytatás

Sziasztok kedves olvasóink!

Most, hogy köszönthettük a 200. látogatónkat, közzétesszük az V. fejezet folytatását.

Egyébként ismét csiszolgatás folyik az egész sztorin, úgyhogy lehet, hogy a következő fejezet késik egy picit. Nemsokára a javított verzió javított verziója is felkerül, ezért aki még nem olvasta az első fejezeteket, majd tegye meg és csatlakozzon bele a történetbe. :)
Kellemes perceket az olvasáshoz!

Wildes

V

EGY CSÓK, AMI MEGVÁLTOZTAT

folytatás 

Reed Hobbs

           Szitkozódva keltem át a nyirkos köveken. A cipőm és a nadrágom jobb szára is víz és sár keverékének nyomait viselte. A vízszint az elmúlt hetekben megemelkedett és ma hajnalban köd is ellepte a várost, ami miatt még a magam elé emelt tenyeremet se láttam fél méternél távolabbról. A túlsó part vonalait meg még annál inkább nem lehetett kivenni, pedig egyáltalán nincsenek messze. A kikötő patkó alakja miatt mindössze három-négyszáz méter van köztük. Idefele jövet elsétáltam az épp lerakodó halárusok mellett, a halak ismerős illata a városnak ezt a részét teljesen betöltötte.

A magammal hozott chipseszacskó kicsúszott a kezemből és a sáros földön landolt, mikor egy utolsó ugrással átkeltem a földnyelvre, amire már senki se jár ki a lakók közül, mert dagálykor - mint most is - szinte ellepi a víz. Mi meg nem is találhattunk kellemesebb helyet az összejövetelekre. Itt többnyire magunk lehettünk, kivéve, mikor egy-egy romantikázó pár a napfelkeltét nézi.

Fölhúztam a pulcsim ujját, az órámra néztem és konstatáltam, hogy még csak hajnali öt van. Kicsit még korán vagyok, még egyikük se lesz a megbeszélt helyen.

     Tévedtem. Aaron ült háttal nekem az egyik lapos sziklán közel a vízhez, szinte mozdulatlanul. Testtartásából egyből látszott, hogy a jókedv, ami az előző hetekben jellemző volt rá, elpárolgott.

A nadrágom zsebébe süllyesztettem a kezeimet, mivel itt már nem kellett egyensúlyozni a sziklákon, és elindultam felé.

   - Mi ez a hullaház itt? - kérdeztem és ledőltem mellé, mintha napozni készülődnék, pedig még egyetlen kóbor fénysugár sem szűrődött át a szürke ködön.

   - Reed… szia - köszönt rám, de ennél több reakciót nem tudtam kierőltetni belőle. Még mindig tetettem, hogy nem érdekel, miért szenved, mikor léptek cuppogós zaját hallottam. Valaki közelített, majd pár másodperc múlva megállt előttem, leárnyékolva azt a nagy semmit, ami sütötte az arcom.

   - Hé, helló! - köszöntem Masonnek, és még félig fekve megráztam a felém nyújtott kezét.

   - Aaron - szólította meg az önsajnálatba belemerült srácot Mason.

   - Jó kis buli volt tegnap Lauránál, mi? - kérdeztem.

   - Ja, csak szegény az elején totál ki volt bukva a szendvicsek miatt, de hála az égnek aztán már lenyugodott a drága, mikor Aaron és Nina elintézték a dolgot.

   - Tényleg… Nináról szólva... mi volt az a kis jelenet a teraszon??? - kérdeztem, mire Aaron értetlenül nézett rám, de nem válaszolt. Majd a part felé fordult és egy időre csend állt be közénk.

   - Mégis miről beszélsz? - vont kérdőre engem Mason. Aaron közbevágott, mielőtt bármit is felelhettem volna:

   - Honnan tudsz te bármit is? - Fordult vissza felénk.

   - Pont arra jártam. - feleltem nemtörődömséget tettetve. Egyszerűen feltűnt a srác, ahogy egy pokróccal mászkál…

   - Valaki elmondaná, hogy miről beszéltek?

   - Csók csattant a két szerelmes gerle között. - Vettem elő a költői énem egy színpadias mozdulat kíséretében.

   - Nina és te? Gratulálok, haver. - Emelte pacsiért a kezét Mason, de Aaron nem viszonozta.

   - Nincs miért.

   - Ugyanis a mi kis Adoniszunk faképnél hagyta a csajt - folytattam a drámai elbeszélést, bár érzetem, hogy ezzel túl messzire mentem.

   - És azóta nem is beszéltetek, gondolom… - tippelt Mason, és egy gyilkos tekintetet lövellt felém.

Aaron csak ingatta a fejét.

   - És… elárulod, miért? Mármint miért hagytad ott - kérdeztem most én.

   - Nem működne. Vele nem - sóhajtott. - Hiszen ember.

   - Ember? Miért te talán nem vagy az? - Vontam fel fél szemöldököm. - Nem vagyunk valami átkozott élőhalottak, Aaron! És nézz már ránk: Mason Lauraval tökéletesen megvan, és ugyanez igaz Anniere és rám is.

   - És az eszedbe sem jutott, hogy nem köthetjük mindenki orrára, hogy mik vagyunk?! Nina csak egy lány. Nem mondhatom el neki, mert nem értene meg. - Ebben ő maga sem volt biztos, ezt tisztán láttam rajta.

Trey hangos „helloooja” szakította félbe kínossá vált beszélgetésünket. Még nem is volt közel, de a sziklák már úgy visszaverték a hangját, mintha közvetlenül a fülembe ordított volna. Hátrafordultam és már meg is láttam közeledő alakját.

   - Cső!  - köszönt megint, aztán futni kezdett felénk, mert meglátta a chipseszacsit, amit a kőre tettem magam mellé.

           Mindössze negyed óra kellett ahhoz, hogy megérkezzünk a témához, ami Treyt tekervényes gondolkodásra, Masont hallgatásra, engem pedig unatkozásra kényszerített. Aaron meg maradt a mostanra szokásos semlegességénél.

Egy rövid elmélkedés után Trey megszólalt:

   - Lehet, hogy valami irtózatos dolgot fognak közölni a mostani Gyűlésen? - kérdezte, leginkább saját magától.

   - Mint például? - horkantam közbe.

   - Mondjuk.. hogy feladjuk a harcot vagy hogy…

   - Na nem, arról nem dönthetnek egymaguk. Csak azért mert látomásaik vannak - és ezt ne vedd sértésnek, Reed - nem mindentudók. - A mindig nyugodt Mason most mintha ellene irányuló merényletnek vette volna az ötletet. Lehet, hogy ennek köze van ahhoz, hogy az ősei már igen korán bekapcsolódtak az obscurumok elleni harcokba.

   - Álljj, mi a francért adnánk föl, amikor nyerésben állunk? - böktem ki.

   - Honnan veszed, hogy nyerésre állunk? - vágott vissza Mason.

   - Jó, oké. Kissé túloztam. Sehogy sem állunk. Mondhatni semlegesen, de akkor is. Egyébként Masonnek igaza van: nem vagyunk mindentudók.

   - Hogy van ez? Nem csak a Tanács beszél, ugye? - váltott témát Trey. - Azért adnak a ti szavatokra is, nem? - faggatott tovább.

   - Igen, kikérdeztek minket - adtam meg a választ. - Hogy mit tudunk róluk és, hogy láttunk-e valamit. Még mindig fogalmam sincs, hogy mit akarnak kideríteni.

     Az idő kezdett kitisztulni és a hajósok is megérkeztek a kikötőbe. Sokan kötnek ki ilyenkor hajnalban, és csak este mennek haza, többen a szomszédos városba, Rockportba is. A két város között a hajó kocsiként is megfelel.

Trey arcán láttam, hogy elgondolkozik a következő kérdésén, mielőtt feltenné. Várakozón néztem rá.

   - A szüleink ugye még mindig nem árulnak el semmit. Ami azt jelenti… hogy… - Imádtam Trey következtetéseit. Semmi logika nem volt bennük és mégis a végén mindenben neki van igaza. - Nekünk is közünk van hozzá. Különben elmondanák, nem? - ránk nézett, hogy felmérje, hogy reagálunk. Erre még Aaron is felkapta a fejét, akiről már rég azt hittem, elvesztettük, de most tágra nyílt szemekkel bámult Treyre és megszólalt:

   - Mégis mi közünk lenne nekünk hozzá? - A nekünk szót erősen kihangsúlyozta. Aaronnek igaza volt: mi semmit sem csináltunk, ami miatt a Látók ennyit ügyködnének.

   - Nem konkrétan rád, Masonre és Reedre gondoltam, Aaron - vágott vissza Trey. - És nem is magamra. - Hát még szerencse... - Hanem arra, hogy az egész fiatal boszorkánygenerációval van valami. Valami… baj. - Néha az az érzésem, hogy Trey nálam ezerszer több látóképességgel volt megáldva. - Ne mondd, Reed, hogy nem láttál semmit, amióta a Gyűlésre mentél. Az már több mint egy hónapja volt.

Mi az, most még felelősségre is vonnak? Remek.

                - De éppenséggel igen, de azt hiszem semmi fontos. - A frászt nem. Láttam egy kastélyt, feketét és sikamlósat, mint a mocsár. Én valahol az égben voltam, mintha lebegnék. Mindent fölülről láttam: az egész hóval takart hegyláncot, a benne terpeszkedő tavat és a kastélyt. Egyre közelebb kerültem a tornyokhoz, láttam, hogy különböző magasságokban erkélyeket alakítottak ki rajtuk. Aztán a következő pillanatban egyszerre ezernyi obscurum szállt ki a kastélyból, denevérszárnyukon megcsillant a lemenő, vérvörös Nap fénye.